– Sok krumplit ettünk.
– Jó, hogy az is vót! Meg puliszkát.
– Az is jó vót!
– Meg melasz! Tudod, mi a melasz?
– Hogyne tudnám!
– Irénke!
– Aszonta, visszajön, azért nem kiabálunk.
– IRÉNKE! Egy-egy decit. Sanyinak is zöldszilvánit.
Egy fiatal gyerek tápászkodik fel a szomszéd asztaltól, és becélozza a társaságot:
– Uram! Nem baj, hogyha szólok?
– Ne üljön ide. Üljön vissza. Mi itt beszélgetünk.
– Én csak kérdezni szeretnék.
– Mi nem beszélünk róla. Mi csak emlékezünk.
– Elnézést kérek.
Visszaül a helyére. Az öregek folytatják:
– Sok mindent megéltünk.
– Esik még?
– Elállt.
– Na, akkor haza tudunk menni. Karcsi, meddig akarsz még maradni?
– Még egyet.
– Na, jó, aztán elballagunk.
– Mennyit álltam a komáromi hídnál!
– Minek?
– Odaállítottak.
– Minek? Hát nem akarta azt a hidat elvinni senki.
– A Rába, az sokkal veszélyesebb.
– Sokat jártunk ki oda, a Rábára.
– A Rábára, nem a lábára!
– Menjünk a pulthoz, kérjünk még egy decit.
– Minek? Itt kényelmesebb.
– De visszajön.
– Nem jön az vissza. Meg nem zavar.
– Mész holnap templomba?
– Nem, rossz a lábam.
– A mienk, az nem volt egy nagy falu, de ott református is volt, meg katolikus is, meg baptista is.
– Egyébként izraelita is.
– El is vitték őket.
– Nem imaház, ők mondják, zsinagóga. Most is még a gyertyatartó fenn van körbe. Gyönyörű szép, hatalmas épület.
– Ott volt a gettó.
– Na, ez van.
– Pista, szólj Irénkének.
– Hát igen, sok zsidó áldozat. Szegény zsidóknak nem hittek.
– Ott a parknál, a sarkon, a gettónál, ott volt a zsidó fürdő.
– Most minek hoztad az esernyődet?
– Hogy elvihessem.
– Délután úgy telezabáltam magam, asszony főzött...
– Nekem a lányom hozott. A vőm is jött.
– Le is ültél vele?
– Le, le. A vőmmel. Meg a Jutkával. Meg vettem sorsjegyet is.




