De eljött az idő, picit avitt lett, már nem is annyira dizájnos, meg aztán eltörpült a padlótól a mennyezetig szárnyaló társai árnyékában. Így „tartalékossá” vált, csak néha-néha kértek belőle!

Ám egyszer csak történt valami: HűsHani (Hannibál, jelentése: Isten kegyelme, gondoltam e név illik rá) arra lett figyelmes, hogy gondos kezek cirógatják, tisztogatják, és mintha utiláz melege venné körül mindenfele. Nem tévedett. Útra keltek a család fejével, az anyuka küldeményével. Aggódott: vajon miért és hova?
Egyszer csak megértette: ha ilyen gondosan készítették elő erre az útra, akkor valószínű valakinek ő ma este örömöt visz, úgy tűnik mégsem él hiába, gazdát cserél!
És így is lett! A hosszú utazás végén becsöngettek: HOZZÁM! HűsHani megsúgta nekem, hogy az a pillanat számára is felejthetetlen: rájött, hogy mennyire szeretik őt (és persze engem is, hogy elhozták őt hozzám), hiszen még hasznosnak tartják, számítanak rá, sőt, ajándékba adják! Egy pillanatra még őt is felforrósította az érzés, hogy a szeretet, most mennyi mindenkit átölelt!
Megbeszéltük, hogy erről a forró nyárestéről, a betoppanásról, a szeretetről, a háláról és a segítségadásról soha nem feledkezünk meg!
(Epilógus, ami félig-meddig prológus: a történet „mellékszereplőivel” – a Családfővel és az Anyukával – nem sokkal korábban ismerkedtem meg, s egy olyan mondat késztetett megállásra, s hozzájuk csatlakozásra, ami így szólt: „A világ legnagyobb karitatív szervezetét építjük. – FOUND YOU”. Megdobbant a szívem, én is ezt szeretném. De – őszinte leszek – nem nagyon hittem benne. Szerinted ma már elhiszem???)



