Lassan már kezdek hozzászokni ahhoz, hogy körülöttem mindenki házasodik, párosodik, szaporodik. Különösen így tavasz táján.

Csak én vagyok páratlan személyiség. Még mindig.

Ez a tény különösebben nem zavar hétfőn, kedden, sem szerdán és csütörtökön, de péntek délelőtt már gyűlni kezdenek az idegesítő jel-felhők a fejem felett.
Látom, ahogy a fél város a hétvégére készül.

Az asszonyok hatalmas cekkereikkel bevásárolni indulnak, meg haza főzni minimum három napra.

Nem mintha irigyelném őket, csak azt az ostoba, öntudatos képüket ne kellene néznem, amivel ország-világ előtt tüntetnek a friss vekni fehér kenyerek, a láda dobozos sörök, és a körömpörköltök, nokedlik mellett.


Kicsit kifordul ilyenkor a gyomrom, mert lelki szemeim előtt már azt is látom, ahogy vasárnap délután behúzzák a függönyt, vagy leeresztik a reluxát, nehogy bevilágítsa elméjüket a kintről bejövő, hét ágról sütő nap. Aztán bekapcsolják a tévét, miközben narancsvörösen csorog le szájuk sarkából a pörköltlé, amit egy nagy darab foszlós kenyérrel letörölve ismét bekapnak.

Kapjátok be! Üvölteném nekik. A fejem is belefájdul az életetekbe, és kavarog az a maradék műzli is a gyomromban tőletek! Szóval, őket nem irigylem.

Nekem is eltelik valahogy a délelőttöm. Mindig van ezer ügyintéznivalóm, hogy hogy csinálom, az előttem is rejtély, de még péntek délelőttre is tudok tenni belőlük vagy százat.
Aztán délután kicsit megpihenek, és jöhet az este.

Talán 5 évvel ezelőtt történt. Akkor még minden pénteken négytől nyolcig egy tizenharmadik kerületi ifjúsági iroda pinceklubjában vezettem a kedvenc önismereti játékomat

Volt egy csinos harminc év körüli fiú, aki rendszeresen lejárt. Szemeiből az értelem mellett valami más csillogás is jött felém. Jól megvoltunk. De a játék végén ki-ki ment haza a saját otthonába. Az egyik ilyen pénteki alkalommal a srác minden pórusából erotikus sugárzások és jeladások borzolták a már akkor is kiéhezett nőiségemet. Még a szavaiból, a játékban szükséges, de nem elégséges ölelgetéseiből is azt éreztem, hogy egyre gondolunk. Ennek ellenére megint egyedül indultam hazafelé.

A metrón még más játékosok is jöttek velem, ezért nem éreztem magam magányosnak. Vidáman beszélgettünk, miközben én a fiúra gondoltam, és mindenemben éreztem, hogy nőből vagyok. De a villamoson már egyedül utaztam. Mit egyedül? Az talán jobb lett volna. De nem. A villamoson, amivel hazafalé vánszorogtam, kizárólag egymás ölében ülő, álló, egymást simogató, csókolózó párok utaztak, meg én. Azt sem tudtam, hova nézzek zavarodottságomban. Néztem jobbra, néztem balra, de mindenütt csak ezeket a boldogságtól sugárzó, vigyorgó, fényes arcokat, kihívóan csillogó szemeket láttam. Ha az utcára néztem, ott is csupa sietős párra esett a tekintetem, ahogy moziba, színházba, buliba, vagy ami még rosszabb, haza, a meleg, puha otthonukba igyekezetek szeretkezni, szeretni egymást vadul és finoman egészen másnap reggelig és azután is mindig, mindhalálig.

Amikor leszálltam a villamosról, nemigen vitt már a lábam. Tudtam, hogy ha felszállok a hévre, akkor minden reményemnek vége. Már senki nem fog meg- vagy leszólítani, nem fogok találkozni egyetlen egy ember fiával sem, csak a bazmegelős, bunkó állat kerületem-beliekkel, azok meg akkor sem kellenének, ha egyedül ők élnének férfiként a földön. A Hév felé, a máskor 1 perces utat most legalább negyed órán át tettem meg, hátha... Hátha erre jön közben a hercegem fehér lovon, és meglátja bennem hercegnőjét, aztán felkap és elvágtázunk a tengerpartra, „ahol mindig kék az ég, ahol a szemed tükre kék”(Republic).

De nem jött. Jött viszont valami meleg, sós lötty a szememből. Nem tudom, mi lehetett az. Csak folyt, folydogált, és a végén csendesen elveszett tengernyi ruhám között. Megtért a forrásához. Sírtam. Nagyon és elkeseredetten. Még akkor is, amikor felszálltam a járműre és magamban keserűen énekeltem tovább az egyik kedvenc Republic számomat: „szállj, szállj szabad madár…” És nem akartam szabad lenni. Szerettem volna, ha valaki rabláncra fűzött volna. De hisz megtörtént, döbbentem rá. Rabja vagyok a saját hiányérzetemnek. Ez a felismerés aztán még jobban fájt. Olyannyira, hogy otthon már le kellett feküdnöm a fájdalom kínjaitól, és furcsán éreztem magam.
Kezdett fájni a fejem, összevissza dobogni a szívem, és csak azt akartam már, hogy gyorsan aludja el.
Bors Mária
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.