A világ végtelenül sokrétű és állandóan a változás állapotában van. Pusztán az érzékszervekre és tapasztalatokra építő logikus elme segítségével abból csak részeket ismerhetünk meg, s azt adhatjuk tovább. Egy tevékenységet, szakmát, művészeti ágat, vallást, tudományterületet, sportot el is lehet így sajátítani középszintig. Ahhoz azonban hogy bárminek a mestere legyél már több kell. Tehát a hagyományos oktatás szükséges és hasznos, azonban ez az önmegvalósítási folyamatnak mindössze csak a háttere lehet. A bennünk rejtőző mélyebb lehetőségek megismerésének és megjelenésének átéléséhez valami sokkal több kell.

Az elme egy eszköz, de nem lenne szabad elveszni benne, hanem mindig szem előtt kell tartani a célt. Például a kreatív létezés megvalósítását, mely az élet jelenségeire nem sablonokkal, sztereotip válaszokkal, dogmákkal,szokásokkal, s reaktív cselekedetekkel válaszol, hanem mindig friss, intuitív és tudatos tettekkel.
A társadalmi életben való boldoguláshoz szükséges készségekben való jártaságok megszerzésével párhuzamosan, fejleszteni kell a tudatosságunkat is, mert –e nélkül a valódi Intelligencia nem jut térhez a lényünkben. Igenis képesek vagyunk felfedezni önmagunk belső gondolati és érzelmi frekvenciaváltozásait, a megismerés folyamatát, s azt hogy mi is az elme és a személyiség. S ami még fontosabb: mi van azon túl.
Hiszen mi haszna van, ha óriási információmennyiséggel rendelkezünk az élet bizonyos területeiről, megbecsült tagjai vagyunk a közösségnek, birtoklunk egy rakás (többnyire szükségtelen) tárgyat, azonban nem tudjuk mi mozgat bennünket tudattalanul a felszín alatt. Ahhoz, hogy az önmegvalósításban kiteljesedjenek lehetőségeink meg kell ismerni az elme rejtett, finom hajlamait. Vágyainkat, félelmeinket, a másoktól átvett érzelmi és gondolati szokásrendszerünket, annak minden kellemesnek és kellemetlennek minősített összetevőivel együtt.
Az önismeret útján bizonyos frekvenciákkal szeretünk azonosulni, azonban a rejtett hajlamok egy jelentős részével, melyet C. G. Jung árnyéknak nevezett, nem szeretünk szembenézni. Az irigység, becsvágy, mohóság, agresszió, sértettség, harag nem kellemes frekvenciák. Pedig gyakran ezek azok a mozgatórugók, melyek tudat alatt mozgathatják cselekedeteinket. Viszont ezt tudattalanul rejtve teszik, s maradnak a felszín mögött. A személyiség – bármilyen fontosnak érezzük is - mindössze a „belső” világunk egy töredéke. Így amíg belső életünk egy kicsiny részét akarjuk megismerni, s fejleszteni , az önmagunkról szerzett felfogásunk is töredékes. A „külső” világunk pedig a „belső” tükröződése, tehát azzal kapcsolatos ismereteink fényében, s annak megfelelően fogjuk értelmezni a világ jelenségeit, s benne önmagunk helyét, szerepét, és jelentőségét.

Mi történik azonban akkor, ha valaki képes felismerni az elme világának szokásait, mechanizmusait, s ezáltal megszabadulni korlátai közül? Ennek az önismeretnek az eredményeképpen szabadság, elcsendesedés, ragaszkodásmentesség, békés derű jelenik meg a belső világban. Vajon ez nem egy új dimenzió megjelenése? S ennek vajon milyen hatása lehet a tanulási, vagy éppen tanítási képességekre? Elképzelhető, hogy feltárulnak az élet mélyebb összefüggései, ha már nem pusztán az elme korlátozott eszközét használjuk? Napjainkban egyre több ember ismeri fel a fenti kérdéseknek a jelentőségét, s azokra adott válaszok hasznát az örömteli és kiteljesedett élet megvalósításában.
A valódi oktatás elsődleges feladataként azt kellene megtanítani, hogy az élet legkülönbözőbb jelenségei között kölcsönös összefüggések léteznek. Ezzel magának az élet jelenségének mélyebb értelmét, kapcsolatrendszerét, és jelentőségét lesz képes a tanuló tudatosítani. Ennek legfontosabb következménye egy megváltozott értékrendszer, melyben a fontossági sorrendet nem az ego kényszeres vágyai és félelmei határozzák meg. Ehelyett a játékos kíváncsiság, s a kreatív cselekedetek jelentenék a motivációt az élet tevékenységeiben. S felismerjük a kölcsönös összeköttetésünket minden létező jelenséggel és az élet legapróbb rezdülésével is.
Ehhez azonban nem pusztán az elménkre, s annak eszközére a racionalitásra és a logikára kell támaszkodni, hanem el kell sajátítani az intuitív tudáson alapuló megismerést. Ki kell fejlesztenünk egy képességet, mely minden ősi szellemi útnak a lényege volt. Az elme elcsendesedésének tudatos átélését, mert ebben jelenik meg egy olyan Intelligencia, mely képes az élet értelmére, és a világ összefüggéseire kreatív válaszokat adni.
Kapcsolódó cikkek
A valódi oktatás célja tehát nem pusztán az adott készségek és információk átadása, hanem azon túlmenően megmutatni az önismeret fontosságát, s az ahhoz szükséges eszközök, módszerek használatát. Az önismeret ebben az esetben Tudat elsődlegességének felismerését jelenti. Az elme mechanizmusainak és rejtett hajlamainak feltérképezése, és tudatosítása a kulcs, nem pusztán a személyiség fejlesztése. Az eszköz pedig az a finom érzékenység, melyet éberségnek, vagy éber figyelemnek nevezünk.
Az elcsendesedés az önismeret kiszélesedésével jön létre, s a tudatosság térnyerését eredményezi, mely minden kreatív tevékenység alapja. A kreativitás pedig maga az élet egyik legnagyobb örömforrása. Bármit is tanuljunk vagy oktassunk, vigyük bele a fenti elveket, s teljesen új lehetőségek és dimenziók jelennek meg tanulónak és oktatónak egyaránt. S ennek eredményeképpen a tanulás folyamata sokkal hatékonyabbá, mélyebbé, s örömtelibbé válik.



