Legtöbbször egy gyermekkori trauma után, lelkünk, lényünk egy része megy tovább az életben, az úton, lelkünk egy része pedig úgynevezett „holtvágányra” érkezik, és egyszerűen csak ott várakozik. Ne gondoljuk azt, hogy ennek a bekövetkeztéhez valamilyen nagy dolognak kell történnie. Lehet, hogy a gyermek szeretne egy gombóc fagyit, amit az édesanya nem vesz meg neki. A gyermek lelkében ez akkora traumát okoz, amit nem tud feldolgozni, és később, felnőtt életében valamilyen blokk, vagy probléma formájában ennek az eseménynek a hatása ismét aktiválódik.

Gyermekkorunkban számtalan olyan trauma ér bennünket, amiről szüleink tulajdonképpen nem is gondolják, hogy mély nyomot hagynak a lelkünkben. Gyakran hallom szülőktől, hogy ha sír a baba, nem veszik fel a kiságyból, arra hivatkozva, hogy nehogy megszokja, és később a sírással próbálja majd kikényszeríteni az akaratát. Ez nagyon téves, és helytelen gondolkodás.
Egy kisgyerek sosem sír hiába. Ha nyűgös, ha sír, annak mindig oka van. Ha a szülő ilyenkor nem megy oda hozzá és nem próbálja megvigasztalni, ha nem próbálja meg kitalálni, mi lehet a baj, akkor a gyermek azt fogja érezni, hogy nem számíthat a szülőre. Azt érzi, hogy a szülő cserbenhagyta. Korán megtanulja, hogy nem számíthat senkire, és hogy a világ nem biztonságos, nem szeretetteljes hely. Valamint azt is megtanulja, hogy az ő akarata nem számít semmit. Így válik aztán később befele forduló, magányos, a világgal és az emberekkel haragban álló felnőtté, a kapcsolataiban magát mindig alárendelt helyzetbe hozó emberré.
A családállítások során „visszamegyünk” abba az életkorba, ahol a gyermeket a trauma érte, és itt pótoljuk azt, ami akkor kimaradt a gyermek életéből. Így már egy más, újfajta energiával tudja folytatni életét a kliens.
Sajnos a szülői gondoskodás, odafigyelés hiánya a mai világban szinte állandóan jelen van. A szülők nagy része a közös programok, játék, beszélgetés helyett bekapcsolja gyermekének a Tv-t, videót, illetve már egészen kicsi gyermekek időtöltése az internet. Az iskoláskorú gyerekek körében pedig egyre több a viselkedészavaros, agresszív, a tanárt illetve társait bántalmazó, vagy tanulási nehézségekkel küzdő gyermek.
Ha visszagondolok saját gyermekkoromra, a biciklizés, a kirándulás, a nagymamám kertjében való játék, a közös ribizliszedés, vagy kertészkedés jut eszembe. A rohangászások közepette szerzett sebek a térdemen, amikor elestem. A mai gyerekek életéből mindezek kimaradnak. Kert helyett marad az internet, a hétvégi kirándulások helyett a plázák világa, közös játék helyett a közös vásárlás. Ha őszinte vagyok, akkor bizony bevallom: nem szívesen lennék most gyerek.
Tisztelettel nézem azonban azokat a szülőket, akiket még nem fertőzött meg a modern világ, a reklámok, a fogyasztói társadalom elvárásai. Akik a hétvégi plázázás helyett még most is túrázni viszik gyermekeiket.
A gyermeki lélek nagyon érzékeny. Vigyázzunk rá, hogy gyermekünk lelkét a lehető legkevesebb sérülés érje, hisz felnőtt korában már úgysem tudjuk megvédeni a fájdalmaktól. De ha szeretetteljes, odafigyelő környezetben nő fel, akkor a lelki fájdalmak ellen erősen felvértezve indul majd el az életbe.



