Párkapcsolati témában nem lehet eleget írni, beszélni. Mire megbeszélünk egy problémát, máris megjelenik egy másik. Tanfolyamok indulnak, könyvek jelennek meg arról, hogyan tudjuk megtalálni a tökéletes társat, a nagy Őt, mi nők a szőke herceget fehér lovon. Várjuk a hőst, a megmentőt, aki megment majd bennünket a magánytól és a boldogtalanságtól. A férfiak is várják azt az álomnőt, akit a média sikeresen megjelenít a tudatalattijukban. Ilyen és ilyen legyen a társ, tiszteljen, legyen ránk büszke, hozza le nekünk a csillagokat, de amellett hogy hős, segítsen a háztartásban és a gyereknevelésben. Most elsősorban a női olvasókhoz szeretnék szólni, mert a legtöbb beszélgetés, hozzászólás a témához a nők közt zajlik különböző internetes portálokon.

Sokat vagyok fenn internetes oldalakon, mert hozzá tartozik a munkámhoz. Szomorúan látom, olvasom a női beszélgetéseket, a kirakott posztokat. Mi nők szinte folyamatosan szidjuk a férfiakat. Semmirekellő, link, nőcsábász, hazug, és még sok más jelzővel illetjük azt az embert, akivel együtt élünk, vagy együtt járunk, és akitől azt várnánk el, hogy szeressen és tiszteljen bennünket. Gondoljunk csak bele: melyikünk tisztelné és szeretné azt a férfit, aki hasonlókat oszt meg rólunk, ráadásul nyilvánosan? Az rendben van, hogy vannak problémák a kapcsolatban, de tényleg mindenkinek tudnia kell erről?

Mióta a Hellinger-féle családállítás módszerével foglalkozom, teljesen más szemszögből nézek a nők-férfiak viszonyára. Mi nők, még mindig azt a rózsaszínű álmot kergetjük, ami valójában csak álom marad, mert egy nap felébredünk, és azon kezdünk el gondolkodni, vajon hol rontottuk el? Vádaskodunk, a másikat okoljuk azért, mert tönkre ment az életünk.

Senki ne értsen félre, nem a szerelem ellen beszélek. Sőt! Igen is létezik szerelem, olyan, ami valós, ami gyönyörű, és ami lehet egy életen át maradandó. De ahhoz hogy ezt megtaláljuk, és ne csak a saját elképzeléseinket, vágyainkat, vagy esetleg ne azokat a dolgokat vetítsük bele a másikba, amelyeket nem kaptunk meg a szüleinktől, másképp kell ránéznünk a párunkra.

Szeretek csak olyan témákról írni, amiben van saját tapasztalatom. Megtapasztaltam bizony mindkét féle szerelmet. A rózsaszínűt is és azt is, amikor a maga valóságában látom a másikat, minden meglévő tulajdonságával együtt. Azokkal együtt, ami miatt régen esetleg szóba sem álltam volna vele. Azokkal együtt, ami miatt aktiválódnak rögtön a régi minták.



Figyeld meg magad. Milyen érzés, ha a párod valamit ugyanúgy csinál vagy mond, mint egy régi társad, akivel kapcsolatban rossz élményeid vannak. Azonnal beindul a menekülési reflex. Pedig ha megállsz egy pillanatra, és tudatosítod magadban, hogy ez nem a régi kapcsolat, ő egy másik ember, már el is illan a rossz érzés. Sajnos sokan menekülnek el olyan kapcsolatokból, ami alapjában véve jól működhetne csak azért, mert természetbeli vagy viselkedési hasonlóságot vélnek felfedezni mostani és volt párjuk között. Bizony nagy hiba, ha ilyenkor nem gondolkodunk.

A legnagyobb bajnak azonban azt tartom, amikor valakit azonosítunk a viselkedésével. Hányszor halljuk: állandóan csajozik, rengetegszer megcsalt, nőcsábász, agresszív velem, anyuka kicsi fia, stb.

Nos, mielőtt beadjuk a válópert valamely fenti, saját kapcsolatunkban meglévő probléma miatt, javaslom, látogassunk el egy családállításra, mert megdöbbentő dolgokat tapasztalhatunk meg. Megláthatjuk, hogy párunk teljesen más ember, mint akinek eddig láttuk. Megláthatjuk, hogy nem azért lépett félre, mert már nem szeret bennünket, hanem például azért, mert a méhen belüli ikervesztés traumájától szenved, amelynek egyik jellegzetes „tünete”, hogy a férfi állandóan keres, újabb és újabb nők tűnnek fel az életében, akik valójában nem számítanak neki semmit, és maga sem érti, hogy mit keres igazából.

 
 
Lehet, hogy annyit látunk, hogy a párunk agresszív. Ebben az estben előfordulhat, hogy valamelyik őse sorsába van”belegabalyodva”, ahol kibontakozik egy agresszív történet.

Lehet, hogy azt látjuk, párunk nem tud elszakadni az édesanyjától. Azt azonban nem látjuk, hogy valójában ő már nagyon is menne, de az anya szemében ő még kisgyerek, aki nem tudott felnőni, mert édesanyja még kisgyerekként kezeli. Természetesen ezek lelki szinten zajló folyamatok.

Egy utolsó téma, amit nagyon fontosnak tartok. A férfiak belefáradtak a hős szerepébe. Nem hősök akarnak lenni, és nem szeretnék a csillagokat lehozni nekünk. Ők is szeretnének néha gyengék lenni anélkül, hogy anyámasszony katonáinak neveznénk őket. Ők is szeretnék, ha foglakoznánk a lelkükkel, ha érdeklődést mutatnák az iránt, ami őket is érdekli, és főleg azt szeretnék, ha meghallgatnánk őket. És nem csak meghallgatnánk, hanem meg is hallanánk. 

 
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.