A himnuszok lejátszása után elindul a játék, a szabályoknak megfelelően. Kérdez tőlem: már elindult a játék? Mert a játékosok úgy rohangálnak fel, s alá, mintha még mindig bemelegítenének. Szinte semmi nem történik, azon kívül, hogy a magyar csapat a kapu fölé rúg, hihetetlen, hogy egy magyar válogatott rúgni se tud? Puskás Ferenc is valószínűleg meglepődve forgatná szemeit, szégyen, hogy a róla elnevezett stadionban mi történik.

Számtalan gólhelyzetet kihagynak a magyarok, a norvégok folyamatosan támadnak. Szinte már a futás is nehezére esik a magyar válogatottnak, nemhogy az összehangolt játék és taktika. Meg is történik, ami várható volt, megkapjuk az első gólt, már az első félidőben. Kiskorú partnerem egyre szomorúbb, kiabálja szegény, mit kéne csinálni, persze hangja süket fülekre talál.
A szurkolók próbálják észhez téríteni a magyarokat, gyerünk fiúk, többet tudtok! Válaszul megjelennek előttük, mintha szabadrúgásra készülnének, egy ismert őrző-védő cég munkatársai, és cirka hetvenen beállnak eléjük. Erőfitogtatásnak tűnik, hiszen még egy káromló szót se lehetett hallani.
Az a néhány száz norvég szurkoló örömében önfeledten kiabál, tapsol, már az alacsony létszámhoz is óriási az ováció. Ott bezzeg nincs sorfal! Nem is lett volna annak se értelme, hiszen ők is viselkednek, csak ők boldogok.
A második félidő utolsó perceiben látszik egy kis esély az egyenlítésre, kihagyjuk. Szabadrúgás: kihagyjuk. Közben miniszterelnökünk lepillant a VIP-páholyból, int egyet a kezével, jelezvén, ő is itt van. Az még mindig rejtély, miért is van a VIP-páholyban humorista? Hiszen vicc az is, ami lent történik!
Megkapjuk a minden reményt szertefoszlató második gólt. Könnyeitől szeme elhomályosodva, bizakodva tekint fel - akkor oly kicsinek tűnő partnerem - a táblára, igen, 0:2 az állás. Azt suttogja meghatottan a fülembe: „Minek erőlködjek, minek fussak?” Hiszen a példaképeim se teszik…

A meccset követő sajtótájékoztatón el is mondja Egil Olsen, a magyarok gyenge fizikuma miatt biztosak voltak a győzelemben. Az őt követő Egervári Sándor szintén a magyarok elégtelen fizikai erőnlétéről beszél, szinte lemondóan. 12 éves partnerem jut eszembe, akit már nyilván hazavittek a szülei…
Mennyire jogos volt, amit kérdezett a kisfiú, a jövő lehetséges válogatottja: „minek erőlködjek, minek fussak?”
Arról olvasunk folyton cikkeket, a focihoz pénz kell. De a futáshoz is? Névadóink még nem ilyen terheléshez kialakított márkás cipőkben futottak, edzettek, kínozták magukat, csak hogy bírják a megterhelést. A futáshoz akaraterő kell, és megfelelő nemzeti érzés, a sikerélmény szomjúsága. Előre lemondott, megbeszélt meccs érzete van a szívemben, és felteszem magamnak a kérdést, mégis, mit vártam? A stadion kivilágítása elég lenne egy nagyobb falu élelmezésére, a futóbannereken a reklámozók pénze talán egy fél városéra is. A meccseket pedig nappal kéne játszani!
Ez az „úgyismindegy” foci. Csak foci legyen, bármi áron. Miniszterelnökünk örömére. Minden meccsen pedig veszítünk egy még lelkes fiatalkorú sportolót…
ddd
Képek:
bulldogza - FreeDigitalPhotos.net
Naypong - FreeDigitalPhotos.net



