A helyszín
A sétakontempláció helyszíne bármi lehet – én már kipróbáltam nyüzsgő plázában és balatoni strandon is – de leginkább a természetben ajánlatos. Lényege az, hogy az ember szó szerint ön-feledt legyen, szinte feloldódjon a környezetben, miközben az adott életkérdésen tartja a figyelmét. Ezt a legkönnyebben érintetlen természetes környezetben, erdőben tudjuk megtenni. A zen szerzetesek Tokió zsúfolt utcáin, lassú léptekkel, földre szegezett tekintettel sétakontemplálnak, elmélkednek a mesterüktől kapott kóanon, misztikus kérdésen. Ki lehet tehát próbálni a dolgot városi környezetben is, habár ez sokkal nehezebb, mondhatni ez a „haladó gyakorlat”.
Szó szerint halad az ember…

Az erdő kapuja
Ha kimegyünk a természetbe, az emberlakta zónát elhagyva minden bizonnyal lesz egy pont, ahonnan „kezdődik az erdő”. Ezt sokszor egy-egy jellegzetes fa „jelöli” – tudatosítsuk, hogy most egy kapun lépünk be! Akár meg is érinthetjük a fa kérgét, köszönthetjük valamilyen módon az „erdő szentélyét”. Ugyanígy sétánk végén „illik” elbúcsúzni tőle.
Maga a gyakorlat nagyon egyszerű – annyira, hogy könnyű kibillenni belőle!
Jó, ha egyedül indulsz neki, vagy olyan társakkal, akik képesek csendben maradni (nem könnyű ilyeneket találni!)
- Fogalmazd meg életkérdésedet, vagy azt az egyetlen szót, amiben elmélyülni kívánsz!
- Lassan, egyenletes lépésekkel, „érzéssel” haladj – vagyis érezd talpad alatt a földet.
- Nyisd ki érzékszerveidet, minél több csatornán hagyd, hogy hasson rád a természet! Érezd meg az erdei növények és az avar, a föld illatát, érezd a szellőt, a napfényt, lásd a levelek és az árnyékok vibráló színeit. Vedd észre fejed felett a felhőket, lábad alatt a parányi lényeket. Az se meglepő, ha ebben a tudatállapotban előre megérezzük az erdei állatok (pl. őzek) felbukkanását, vagy meglátjuk a fák zöldesen vibráló auráját, ahogy a Mennyei Prófécia főszereplője.
- Lélegezz szabályosan, egyenletesen: ez nem teljesítménytúra, nem kell zihálni, erőlködni!
- Újra és újra „hívd be” tudatodba a kontempláció tárgyát, kérdésedet, illetve a szót, és figyeld, milyen válaszok rezdülnek meg a lelkedben. Lehetnek emlékek, gondolatok, vélemények – lényeg, hogy csupán megfigyelő légy, és ne hagyd, hogy elragadjanak! (Ugyanis a gondolatok, emlékek – főleg a fájdalmasak – szinte „megvakítják” az embert, így teljesen nyilvánvaló turistajelzések, elágazások mellett lehet simán elmenni, az eredmény parádés eltévedés lehet – már ez eleve mekkora tanulság!)
- Ha a töprengős-problémamegoldós rutinrágódás elragadna, térj vissza a kontemplációhoz: lassú léptek, egyenletes légzés, kinyitott érzékelés, és az életkérdés.
Jöhetnek válaszok a természetben megpillantott-meghallott jelenség formájában, vagy tudatunk mélyéről, kristálytiszta megértések vagy elhatározások formájában. (Mókás, amikor egy gondolatra a varjú válaszol: kár-kár!, netán egy gödör, vagy egy ránk szálló pillangó… esetleg épp arra járó turista…) De ha semmiféle válasz sem jön, a kontempláció akkor is kincset ér: a teljes belső csend, az elmélyülés élménye élhető át általa, és a lelki béke még napokig kibillenthetetlenné tesz bennünket.
Érdemes a tűnékeny felismeréseket, gondolatokat, élményeket lejegyezni, mert a hétköznapokba visszatérve ezek nagyon könnyen elillannak, elfelejtődnek!
„Kockázatok és mellékhatások”
Mivel a sétakontempláció magányos séta során adja a legmélyebb élményt, érdemes olyan útvonalat választani, ahol nincsenek a terepből fakadó túl nagy nehézségek vagy veszélyek (szakadék, gyanús közbiztonság, jelzetlen utak, meredek hegyoldalak). Természetesen erre a spirituális gyakorlatra is igaz mindaz, amit a túrázáshoz ajánlani lehet: kényelmes lábbeli (gyakorlatilag lehetetlen úgy kontemplálni, hogy az ember a vízhólyagokkal van elfoglalva), térkép, kullancsriasztó, esőkabát, innivaló stb. Jó, ha a séta hosszúsága legalább fél óra, hogy rá tudjunk hangolódni a természetre. De lehet a séta egész napos - sőt, több napos-hetes is, sokan járják például a Caminót végig úgy, hogy egy fontos kérdéssel, döntéshelyzettel, problémával indulnak el – vagyis kontemplálnak – végig több száz kilométeren keresztül.
A sétakontempláció mély, meghitt – sőt, szinte intim – kapcsolatot eredményez önmagunk és a természet között, és ez pontosan az, amire a leginkább szükségünk van!



