Fiú vagyok. 9 éves koromban kezdtem el dohányozni, 10 évesen találkoztam először az itallal, 12 éves koromban szívtam először füvet, 13 éves koromban már rendszeresen füveztem, 14 éves koromban találkoztam a partidrogokkal, 15 éves koromban a heroinnal, ekkor már nem érdekelt, mit veszek be. 16 éves koromtól heroinfüggő vagyok. Most sokakban felmerül a kérdés, egy gyerek miért kezd el ilyeneket csinálni. Sokan a szülőket kezdik el okolni, mások a társadalmi problémákra hivatkoznak.
Normális családi körülmények között nevelkedtem, mindenesetre bármire is gondolsz, kedves olvasó, igazad lesz, így utólag nagyon sok mindenre visszavezethető. Az elején buli volt, mert bármily rosszul fest ez most, azért ne feledkezzünk meg az élvezetről.
Az anyagozásomat három fázisra tudnám osztani:
Buli van – Baj van – Végem van.
Buli van – Baj van – Végem van.
Az első időszakban sérthetetlennek éreztem magam, különlegesnek, a kémiai szerek segítségével olyan, a valóságtól eltérő torz álomképet tudtam felállítani magamnak, amiben jó volt. Később kezdődtek a problémák: a családban, ismerősökkel, barátokkal, munkahellyel, késések, elkéredzkedések, lebukások.

Ez már nem az a film, amit elkezdtem nézni
A vége felé pedig elvesztettem a lakhelyemet, az utcán laktam, vagy ahol éppen befogadtak. Kisebb bűncselekményeket követtem el, a rendőrök ide-oda hurcibáltak. Ekkortájt teljes elmagányosodásban, félelemben éltem meg a mélypontot, amikor már fordítva ültem a lovon teljesen. Az anyag már nem azért kellett, hogy jól legyek, hanem hogy ne legyek rosszul, hogy a heréim a beleimmel ne akarjanak helyet cserélni. Féltem, féltem az emberektől, féltem, hogy belém látnak, hogy tudják, miket tettem, féltem magamtól, nagyon féltem az elvonástól. Amikor be voltam állva, akkor már csak ürességet éreztem, amikor nem, akkor meg leginkább magányt és félelmet. Teljes lelki üresség. Ez már nem az a film, amit elkezdtem nézni.
Rehab a gyávának
Ekkor másodszor, de már önként, eljutottam egy rehabilitációs otthonba. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy leállni mentem. Nem volt benne hitem, meg voltam győződve róla, hogy én az anyagtól fogok meghalni, lassan vagy gyorsan, csupán ez volt a kérdés, öngyilkosnak meg gyáva vagyok.
Bementem, mert már nem volt ember körülöttem, bementem, mert emlékszem, tél volt és az utcán már nagyon hideg, és már anyagos filmekhez hasonlító lakásokba sem engedtek be. Ahol tudjuk, hogy csak egy kiégett matrac van. Gondoltam, picit megpihenek, aztán tavasszal kezdődik minden elölről. Ez volt a motivációm, nem az, hogy leálljak.
Ma egy 12 lépéses önsegítő közösség tagja vagyok
Négy és fél éve nem kellett semmiféle tudatmódosító szert használom. Mindent megteszek, hogy a társadalomnak elfogadható, felelősségteljes és termékeny tagjává váljak. Dolgozom, visszailleszkedtem a családomba. Találtam embereket, barátokat, akik olyanok mint én és van egy hely, ahova mindig fordulhatok,ha éppen akár csak egy nehéz nap, egy nehéz perc, vagy egy pillanat áll előttem.
Ma kórházakat, börtönöket és egyéb intézményeket látogatunk közösen, de már más titulusban. Orvosokkal együttműködve visszük a remény üzenetét azoknak, akik még szenvednek ebben a gyógyíthatatlan, de kezelhető betegségben, függőségben.
Ma már érzek, van hitem, van reményem, és újra vannak céljaim. Annak, aki drogfüggőként olvassa ezt a cikket, biztosan mondom, hogy van megoldás.
Képforrás: http://piqs.de/fotos/search/drops/2838.html



