Állítólag minden lénynek, már amelyiknek van szíve, ugyanannyi szívdobbanás adatik egy életre. Mikor a szíve utolsót dobban, akkor vége megszabott életének.

Állítólag minden lénynek, már amelyiknek van szíve, ugyanannyi szívdobbanás adatik egy életre. Mikor a szíve utolsót dobban, akkor vége megszabott életének. Egy lény életének hossza ezek szerint attól függ, hogy e "készletet" mennyi idő alatt éli fel. Minden szívdobbanáshoz tehát az élet egy darabja tartozik. E szívdobbanásokból áll össze az életút, amit be kell járni.

A magasabb pulzus intenzívebb életre utal, mert adott idő alatt többet él meg az, aki hajtja magát. Legalábbis azt gondolja, hogy többet él meg, életideje viszont ezzel arányosan lerövidül. Persze ebből az is következik, hogy hiába óvatos és takarékoskodik bárki, vagy félelmei miatt hiába fogja vissza magát, a kimért adagot így is, úgy is meg kell élni. Vagyis ha valaki visszatér a hibernációból, akkor ott kell folytatnia, ahol abbahagyta: a következő szívütésnél. Nem hagyott és nem hagyhat ki egyet sem… Ugyanezen okok miatt nem kell tartani attól sem, hogy bárki is kimarad valamiből: ez ugyanis tévképzet.

A szívdobbanás ritmusa megegyezik az élet ritmusával, a szívműködés minősége pedig az élet minőségével. Erre a magyar nyelv igen találó fogalmakat használ: nyílt szívű, tiszta szívű, bátor szívű, sőt oroszlánszívű - vagy épp az ellenkezője: szőrős szívű, kőszívű, nyúlszívű.

Meg lehet azt is vizsgálni, hogy például mi az, ami az ember szívét megdobogtatja, felderíti, vagy borongóssá teszi. Mi az, amitől a szívben megáll az ütő, mi facsarja, hasogatja az ember szívét és mi az, amitől repes?

A legérdekfeszítőbb kérdés pedig itt is a határmezsgye, vagyis mi történik akkor, amikor megáll a szív. A választ természetesen mindenki megkapja előbb vagy utóbb, ez garantált, az viszont nem, hogy mindenki egyformán jól reagál majd az adott pillanatban. Ezért is érdemes következtetéssel, vagy akár konkrét tapasztalással megvizsgálni e kérdést a bátor óvatosság megtartása mellett.

A szívverés ritmusa nem csak a világ forgásának ritmusával, hanem az elme állapotával, működésének ritmusával is összefügg. Az elme állapota pedig jellemezhető és szabályozható is a légzéssel. Vagyis a légzésen keresztül szabályozni lehet az élet hosszát, intenzitását és minőségét.

A légzés leállásával a szívverés is leáll. Amennyiben ez véletlenszerű, akkor halálról beszélhetünk, melynek jellemzője, hogy az utolsó szívdobbanást kilégzés kíséri, mintegy szimbolizálva, hogy a teremtő erőt hordozó lélek végleg eltávozott a testből. Ezt általában nem lehet a halál szándékos, tudatos megtapasztalásának nevezni.

A szívverés tudatos leállításával a légzés tökéletes benntartása jár együtt, ami a teremtő erő szándékos, erőltetés nélküli visszafogását jelenti. Ez a halál állapotának tudatos megtapasztalása, melyből a tapasztaló képes visszatérni, hiszen bármikor képes újra teremteni a világát. Ennek eredményeképpen a halálfélelem eloszlik.

Az élet céljának azt megtenni, hogy az ember lélegzetvisszafojtva, a sikertől fülig érő szájjal ücsörögjön egy párnán, nem biztos hogy üdvös, mert a szív megállításában nem a "szív megállítása" a cél, hanem az elme nyugalmának ily módon történő elérése, majd fenntartása minden egyes szívdobbanásban.

A szabadság ilyen fokú átéléséhez persze az is hozzátartozik, hogy az ember, ha akarja, akár a szívét is meg tudja állítani. Hiszen nem elég csak az ideák szintjén átélni a halálmegvető nyugalmat. A megvalósítottság hiányában az ember nem halhat meg nyugodt szívvel. Mert nyugodt szívvel csak az halhat meg, aki a szívét meg tudja nyugtatni.

Javaslap, 2001 Kos, IV. évfolyam 3.(39.) szám - Dr. Kmeth Sándor
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.