Az ember az építészet során mindig megjelölt helyeket. Az uralkodó, a vallások tereket, helyeket, épületeket szenteltek meg. Ezeket hivatalos szertatás során emelik ki a profánból.
Vallás
A vallásos embereknek sajátos élményt jelent a templom. Sokan rutinosan lépnek be oda, mások számára még ebben a világban is az élet legfontosabb lépése. A súlyos boltívek, kupolák szellemi tartalmat közvetítenek. A templom szervezett terével is hangtalanul hirdeti a tant: az ember itt végzi a liturgiát, amellyel kapcsolatba kerülhet az Abszoluttal. Másrészt a vallás közösség és kultúrteremtő tényező.
A templom benned van
Mondja Jézus. De szép lenne, ha meg is tudnánk azt valósítani! Legalább a nap valamely órájában, percében. Nem is katedrális, csak egy kis kápolna, lak, pihenőhely, ahol néhány percre megszentelődhetünk. Talán éppen a legnehezebb pillanatokban. Csönd, áhitat, nyugalom a nehézségek között.
Lelkiismeret
Az elcsendesülés pillanataiban vethetünk számot lelkiismeretünkkel. Megvizsgálhatjuk, mi bennünk az ösztönös, állati, mi az, amit szabad elhatározásból teszünk. A jó pap se azt kérdi elsősorban, mikor voltál gonosz, inkább azt mi jót tettél környezetedben. Meg tudsz-e
bocsátani? Képes vagy-e kibékülni a világgal? Vannak-e barátaid?
Szabadság
Mindenkinek a maga szabadságát kell felfedezni. A szabadságot nem lehet adni senkinek, és azt nem lehet megvásárolni és begyűrni sok-sok más limlom közé, vagy vitrinben őrizgetni .... A szabadság igazából a végtelen előszobája: a marék porságodból adódó korlátaid fölé való emelkedés. Az a pillanat, mikor kinyílnak szárnyaid és érzed, hogy nem állati ösztöneid, kapzsi vágyaid, alantas indulataid, duzzogó sérelmeid, hanem egyedül csak a Teremtőd akarata szerinti szeretet és a jóság mozgatja tetteid. Csodálatos, mert érzed, hogy Isteneddel - ki végtelenül nagyobb nálad - egy hullámhosszra kerültél, egy légtérben vagy vele. Alázattal érzed, hogy bár végtelenül kicsi, törékeny, sebezhető vagy, mégis Istened egy asztalhoz ült veled.. A tiszta fényben ilyenkor azt is tudod, hogy mindez hihetetlenül törékeny pillanat, mert a kapzsiság, a buja birtoklásvágy, a durva indulat, vérszomjas bosszú, a sértett duzzogás és megannyi más alantas ösztön visszaköveteli porból született otthonát, testedet, szárnyalásodat darabokra törve, le akar húzni, oda, honnan léted vétetett, a korlátok közé. Pillanatok alatt minden darabokra hullhat, de aki megtapasztalta ezt a végtelen szabadságot a szeretetre és a jóságra való nyitottságot, az tudja, hogy bár földi utazása nem ért véget, de mégis ő ott és akkor, ha csak egy pillanatra is, de hazaért.
Mahatma-k, mint Gandhi volt, korunkban talán Böjte Csaba testvér és társai azok a templomtornyok, akikre a szemünket emelhetjük. Hús-vér emberek ugyanazokkal a kísértésekkel, mint magunk. Megkérdezhetjük őket, hogy válságos helyzetekben milyen megoldást választottak, hiszen, Gandhi rabsága idején is megírta minden gondolatát. Csaba testvér pedig testközelben van, látjuk a tévében, meglátogathatjuk, olvashatjuk írásait. Íme:
„Mindig nagyon kevés dologhoz ragaszkodtam, de volt néhány könyv, mely számomra mindennél kedvesebb volt. Az egyik, melyet kölcsönadtam – Nagy Szent Teréz írásai –, elveszett, nem tudták vissza adni.
Hihetetlen szomorúság, düh és harag volt bennem, hisz a kommunista időben pótolhatatlan veszteség ért. Ültem magamban és dühöngtem. Egyszerre csak belémsajgott: nem jól van így, hisz függök a könyvektől.
Éreztem, hogy a birtoklásvágy ural és vezet engem. Nagyon elszégyelltem magam! Bementem a szobámba és szépen, nagybetűkkel, beleírtam minden könyvembe, hogy „Tied és mindenkié!” Majd néztem a könyveket, a mindennél drágább kincseimet, melyeket tudatosan mindenki tulajdonává tettem és éreztem, hogy szabad vagyok. Éreztem, hogy nem birtoklom, hanem tudom a szent könyveket, nem használom, hanem élem a bennük foglaltakat, és ez ott, akkor hihetetlenül szabaddá tett.”



