„Ennek így kellett történnie, ma már így látom. Fáj, hogy meghalt János, most is fáj, de már elfogadom, és megtaláltam benne az értelmet is. Először lázadtam ellene, tele voltam haraggal, és gyanakvással, mindenkiben ellenséget láttam. Maga a világ volt ellenséges hely számomra, milyen hely az, ahol ez megtörténhet? Aztán lassan megváltoztam, egy egészen új ember lettem. Három évvel a halála után már rálátásom van a dolgokra, és mindent másképpen értelmezek.
Nem ment ez egyik napról a másikra. Először be voltam falazva az önsajnálatomba és a gyanakvásba. Aztán, amikor a legmélyebben voltam, elmentem egy „Esszencia” kurzusra. Itt kezdődött az a hatalmas változás, intenzív személyiségfejlődés, amin keresztül mentem.
A kurzust egy Menis Yousry nevű, Angliában élő, egyiptomi származású pszichoterapeuta tartotta. A három napban benne volt minden, én ott annyit sírtam, de annyit! Itt nem lehetett mellébeszélni, szépíteni, önámítani, hazudni magunknak. Végül megértettem mindent, a szüleimmel való kapcsolatomat, a felnőtt koromat, a házasságomat… mindenre magyarázatot kaptam. Megrázó volt, felemelő, katartikus.”
A fiatalasszonyt egy önismereti tréning indította el a változás útján, de azóta folyamatosan foglalkozik önmagával, és törekszik arra, hogy megértse a vele történteket, önmagát, világban betöltött szerepét.

„Fontos előrelépések vannak az életemben. Az angol nyelvtudásom mellé most elkezdtem olaszul tanulni, és negyedévente egy hetet el is utazom Olaszországba. Itt mást sem csinálok, mint elmegyek az iskolába, sportolok, és gondolkodom. Egyedül vagyok, kiszakadva a hétköznapokból, van módom magamba nézni. Így jutottam el fokról fokra, hogy egyre több mindent megértettem. Lassan kibontakozott a teljes valóság, mi miért történt, minek mi volt az értelme. Kaptam húsz évre egy társat, akit nem veszítettem el, és nem is fogom soha. Benne él a gyerekeinkben, és bennem. Olyan szinten itt van velünk, hogy például bizonyos vagyok afelől, hogy soha nem fogja engedni, hogy rossz döntést hozzak. Ami megfordul a fejemben, tudom, hogy jó, nincsenek kétségeim, meglépem. Bizalmam van az életben. A húsz év alatt János belénk ivódott, csak a teste ment el, bennük tovább él.
A halálával megfosztódtam ettől a csodától, de nyertem helyette mást. Elindultam a változás útján. Egyre inkább tisztult a homály, a köd, amiben voltam. Arra is rájöttem többek közt, hogy Jánostól kaptam egy szabadságot, amire mindig is vágytam. Ez egy paradoxon, de az ember annyira összetett lény, egymásnak ellentmondó dolgokra is vágyhat. János tehát egy boldog házasságban élés után még azt is megtette nekem, hogy szabadon élhetek. Azt csinálhatom, amit akarok, független vagyok. Jó a családom, jók a gyerekeim, jók a munkatársaim, szeretetteljes emberek vesznek körül, minden együtt van, és ráadásként János még a szabadságot is megadta nekem. Talán azért is kaptam ezt az élettől, mert nem bíztam magamban, majom-effektusban éltem, azt hittem, a magam erejéből nem tudok élni, nekem mindig kell egy férfi. Tizennyolc évesen volt egy barátom, el nem mertem addig engedni, amíg a következő nem jött. Most meg kellett tanulnom egyedül élni, nem volt más választásom. És felismertem, hogy képes vagyok, sőt, nem csupán elviselem, hanem megtaláltam a függetlenségben rejlő előnyöket, örömöket is.”
Az a hatalmas út, amit megtett ez a gyászoló fiatalasszony, sokak számára nyújthat reményt.
Nem tudott változtatni a sorsán, a férjét nem tudta visszakapni, ezért önmagát változtatta meg.

„Sokkal többet tanultam János halálából, az elmúlt három évben, mint egész addigi életemben. Kezdődött a mély depresszióval, pszichológushoz jártam, magyarázatokat követeltem, miért így, miért velem, lázadtam, mindenki az ellenségem volt, és ellenem összeesküdött a világ. Kis lépésekkel haladtam, először a pszichológus, aztán a trénig, könyvek… Nekem kellett megváltoznom, nem volt más választásom, a dolgokat nem tudtam befolyásolni, Jánost nem kaphattam vissza, mi maradt?
Hogy magamat változtassam meg. Olyan személyiségfejlődésen mentem keresztül, hogy ma már messze nem az vagyok, mint aki voltam, és jó irányban változom. A családom, az emberek körülöttem rámutattak, hogy mik a valódi értékek az életben. Mindig jött valamiféle segítség, ez is olyan szép, valami mindig segített, hogy tovább lépjek, nem is kértem, csak úgy jött. Valami mindig kimozdított, aztán mikor visszamentem a kályhához, akkor jött egy újabb váratlan segítség, és most is így van, mikor visszarendeződnék, mindig jön valami, ami segít abban, hogy előre lépjek. De már ráléptem egy útra, és már fontos lett a személyiségfejlődés, már ha visszalépek is, messze nem a kiinduló pontra. Ha János halála nincs, ide soha nem jutok el. Megvolt az életem, amiről azt hittem, az a normális, vonalasan, beosztva, mint egy gép. Ma már úgy látom, nem foglalkoztam emberekkel, önmagammal, önfejlődéssel. Kicsit olyan vagyok, mint egy dzsungelharcos, annyi mindent kellett megtanulnom, és kell még továbbra is! Vágom magam előtt a sűrű bozótokat, és törekszem előre, mert már tudom, merre haladjak.
Nagyon nagy árat fizettem érte, de ma már elmondhatom: megtaláltam önmagamat! Ez is Jánosnak köszönhetem, aki nem csak az életével, de a halálával is ajándékot adott nekem.”
Singer Magdolna
Képek:
piqs.de: Nils Mehlhorn - Brown Eyed Girl
piqs.de: Eden Keller - Dead Love



