Már 1989-ben megszűnt a régi május elsejei felvonulás Budapesten. Azóta van valami a Népligetben, sok minden a Városligetben és a főváros számos pontján. Aki ismeri e rendezvényeket, tudja, lehangoló és nosztalgiás elemekre lépten-nyomon bukkanhat.

Már 1989-ben megszűnt a régi május elsejei felvonulás Budapesten. Azóta van valami a Népligetben, sok minden a Városligetben és a főváros számos pontján. Aki ismeri e rendezvényeket, tudja, lehangoló és nosztalgiás elemekre lépten-nyomon bukkanhat. A „politikai fórum”, a bazársor, néhány-ezer papírzászló szétosztogatása, kerületi futó- és rajzversenyek nem azonosak a korábban megszokott ünneppel. Nem is lehetne másképp: sanyarú tréfának tűnne, ha megint valaki menetoszlopokat szervezne, éldekorációval; és a szomszéd országok zászlóinak sorrendjét heteken át beszélnék meg egy Politikai Bizottság tagjai.

Még a szakszervezet sem szervez valami nagyobb felvonulást, és nemcsak egymás ellen küzdő szervezetei miatt.

Ha a Népligetben 10 forintos egységáron megvehetjük a Szabó Ervin könyvtárból „kiracionalizált” könyveket, ez hasznos dolog, ám még azzal a dekorációval sem ér fel, amelyen annak idején azt köszöntötték, hogy e napra végre teljes hosszában elkészült a Hűvösvölgyi (vagy Széchenyi-hegyi?) Úttörővasút. Ma felszabadultabban lehet sörözni, és gumiállat-épületekben ugrálni a Ligetben, ám nincs májusfa a Vidám Park (vagy Angolpark?) látogatóin. És nincs a „felvonulók kérték” című rádióműsor, amelynek paródiája a magyar politikai kabaré egyik gyöngyszeme volt. (És nincs paródiája a „fórumokon” szereplő politikusok erre ugyancsak érdemes szövegeinek sem.)

Nemcsak az Operettszínház rendezője sírja vissza a régi budapesti május elsejéket (az egyikre ő tervezte 5000, színes esernyővel felvonuló fiatal lány menetét, a régi SZOT felvonulásszervező felelősei szerint ez volt minden évek leglátványosabb felvonulási botránya), nemcsak a nyolc kitüntetéses munkásőr emlékszik vissza erre (az ő nyakában ült 1973-ban egyik munkatársunk, hogy kényelmesebben jegyzetelje, mi is történik a tribünön – először féltünk, hogy igazoltatnak bennünket, írtam is igazolást mindenkinek tanszéki levélpapíron, majd a csinosabb hallgatólányok egy-egy vállas rendezőre másztak fel, hogy jobban lássanak, és soha senkitől sem kértek igazolványt), hanem sok tízezer embernek is hiányzik valami, amióta eltűnt a felvonulás. (Nem a tribünről integetőkre gondolok.) Ma ugyanis e helyett semmi sincs.

Nálunk józan ember sosem vizsgálta volna április 4-e vagy november 7-e ünnepének vonásait. Pedig akkor is volt kitüntetésosztás, operaházi gála – ma is van, csak más napon. És ma is mindenki elmehet e napon a Sashegyre (ha már nyitva van). Nem mehet el a Gellérthegy északi lejtőjén a rock-koncertekre. Ezek szinte fél-legálisak voltak, persze annyi nézővel, hogy K.É. alatt leszakadt a faág…

Nem Robespierre, Napóleon, Sztálin vagy Hitler találták ki a népünnepélyeket, és nagyon is örülök, hogy remélhetőleg egyszer s mindenkorra megszűnt a Mars-mező összevissza ásatása, meg ledér színésznőknek az Ész Istennőjeként való felvonultatása. Nincs szükségünk nyilvános kivégzésekre, sem királyokéra, sem kommunárokéra. Számomra egy téesz-birkaistálló felavatása hasznosabb televíziós esemény, mint Kennedy elnök vagy Oswald lelövése. Nem hiányzik sem Megyeri Károly sem Moldoványi Ákos interjúja Kádár Jánossal a tribün csücskén. Nem tartom véletlennek, hogy a gigantikus nürnbergi pártnapok és a berlini olimpia náci szcenirozása úgy látszik, egy életre elvette sok német kedvét hasonló parádéktól. Ma nem jöhet vissza nemcsak Rákosi Mátyás május elsejéinek sora, hanem Kádár János felvonulásai sem.

Ám ezek helyén ma a puszta lég van. Ma nincs modern kultuszunk, nincs békés tömegdemonstrációnk, nincs világi tavaszünnepünk, nincs karneválunk. Annak idején, amikor a munkásmozgalom létrehozta ezt a városi ünnepet, a villámgyors elterjedés jelezte, valódi igényt elégített ki. Nálunk (Budapesten), minél kevésbé volt kötelező, annál többen jelentek meg rajta. Már kezdetben is archaizáló, anakronisztikus volt: és a szovjet típusú felvonulás ezt az időtévesztést csak hangsúlyozta. Lehet, hogy mára minden úgy privatizálódott, hogy nincs is szükség társadalmi ünnepekre, nagyvárosi, sokszázezres felvonulásokra.

Mint ahogy az ünnep története is igen pontos tükre a társadalom fejlődésének, életmódosulásainak, az ünnep elmúlása sem tanulság nélküli. Nem elég, ha koszorúzunk és temetőbe járunk. Kellene egy boldog népünnep is egyszer.

Voight Vilmos (rövidített változat)
Budapest

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.