Manapság a nyugati társadalmakban a lakosság igen nagy százaléka egyedülálló. Létrejött egy új embertípus, akit mindenhol másképp neveznek, de a lényeg ugyanaz. Akiket régen vénkisasszonyoknak, agglegényeknek hívtak, és nem éppen kedveskedésből, azok manapság egyre többen lesznek. Egy részük jól érzi magát ebben az életformában, mások azonban, csak nem találják meg a párjukat.
Sokan vallják, hogy egyedül kényelmesebb, nem kell senkinek beszámolni az időnkről, kompromisszumokat kötni, és az ember független, szabad marad, bármikor vadászhat, vagy hagyhatja magát levadászni. De vajon megéri-e? Ennek a kötetlen, szabad életformának is ára van. Ez a magány, a rövidebb hosszabb ideig tartó egyedüllét. Amikor időnként jó lenne odabújni valakihez, jólesne egy becéző telefon, közös bevásárlás, hétvégi reggeli, vagy bemutatásnál annyit mondani: a kedvesem, a párom… Szinte nincs is olyan ember, akinek nem befolyásolná élete minőségét (a kedvét, egészségét, munkája hatékonyságát, stb…), hogy éppen milyen kapcsolatban él, vagy van-e neki egyáltalán valamilyen kapcsolata, társa. Ennek hiányában ugyanis előbb-utóbb előjönnek bizonyos tünetek; kedvetlenség, fusztráció, ingerlékenység, időnként depresszió…
Az egyedülállóak a felszabadult időt - amit más a párjára, családjára szán - máshogy igyekszenek eltölteni. Legtöbbször munkával. Sok munkával, és túlórákkal. Vagy sportolnak, nyelvtanfolyamra járnak, kirándulnak. Hiszen mellékesen, ezek is jó vadászterületek lehetnek…
A fiatalabbaknak persze sokkal könnyebb. Ők a korukból adódóan is gyorsabban találnak partnert (mindegy milyen távra), mint a harmincas, vagy épp negyvenes korosztály.
Ők ismerkedni is könnyebben tudnak, sok helyen, sokféle módon. A legtöbb szórakozóhely szinte csak nekik van fenntartva. Az idősebbeket meg szinte már kinézik…
Az miden korosztályra érvényes, hogy aki épp változtatni szeretne ezen az állapoton, az ne görcsösen álljon hozzá, ne látszódjon rajta, hogy nagyon keres, mert ez sokakat épphogy elriaszt.
Mindenki gondolkozzon el először magában, hogy ő milyen, és milyen embert szeretne maga mellé. Azon, hogy mik az álmai, vágyai, a céljai. Milyen tulajdonságai vannak, amiktől esetleg jobb lenne megszabadulni, és milyenekkel szeretne rendelkezni. Ezekből a gondolatokból érdemes aztán a nem reális dolgokat törölni, a többit előtérbe hozni, és igyekezni sokszor gondolni rájuk - ezzel bevonzani az életükbe – és megvalósítani. Ezen kívül gyakorolni a pozitív gondolkodást, mivel a szomorú emberek nem vonzzák a többieket.
Ha pedig össze jön egy randi, nem a nagy Őt, az Igazit várni, csak egy embert, akit először el kell kezdeni megismerni… Az persze sosem árt, ha a másik szexuálisan is vonzó, de ez még nem garancia arra, hogy ebből egetverő nagy szerelem és örök kapcsolat lesz. Lehet csak sima kémia is, a többi rajtunk múlik, hogy fel tudunk-e rá építeni egy értékes, jó kapcsolatot, vagy csak egy kellemes estét tudunk-e szerezni egymásnak…
Nehezebb kérdés, hogy a harmincas, negyvenes egyedülállók hol próbálkozzanak. Persze rengeteg társkereső iroda, rendezvény, telefon, internetes portál, chat működik, ahol lehet nézelődni, beszélgetni, keresgélni. Viszont nem mindenkinek szimpatikusak ezek a módszerek, nem szívesen teszi ki magát a piacra ilyen rendezvényeken. Ha a baráti társaságban, és a munkahelyen (veszélyes terep) sem tud az ember senki olyannal összeismerkedni, aki felkelti az érdeklődését, akkor a kör bezárult…
Vagy mégsem?
Várjuk a 30-as, 40-es egyedülállók hozzászólásait a témához. Ők hogyan látják, hogy sikerült, vagy nem sikerült párt találni, és milyenek az esélyek manapság…
Lona



