A pszichológusok azt hangsúlyozzák, hogy a sírás a lelki feszültségek természetes levezető szelepe, amelyet nem szabad visszafojtani.
A sírás, valamire való reakció, jobban mondva válasz. Olyan válasz, ami az egész embert igénybe veszi. Amikor sírunk, vagy nevetünk, az egész test rázkódik, az arcvonások megváltoznak, artikulátlan hangokat hallatunk. Amíg az ember nevet, vagy zokog addig nem tud beszélni, sőt semmiféle manuális vagy szellemi feladatot sem tud párhuzamosan elvégezni. A nevetésben, sírásban elválaszthatatlan a test, a szellem és a lélek, kitörését pedig nem tudjuk akaratlagosan megakadályozni.
Sem a sírásnak, sem a nevetésnek nincs specifikus funkciója. Bár mindkettő velünk született, egyik sem specializált, ahogy nem az élet fenntartásának szükséges feltétele sem.
Vita folyik arról, hogy a magasrendű emlősök sírnak-e vagy pedig az, ami az ember az állat esetében sírásnak értelmez pusztán a fájdalom vagy hiány kifejezés egyik formája-e. Utóvégre az ember is nyüszög és artikulátlanul jajgat, ha fájdalmat vagy hiányt érez, de ez nem sírás, hogy visszatérjek az előbbiekre, nagyon is funkcionálisan racionális jelenség.
Mind a sírás, mind a nevetés kifejezi az ember sorsának abszurditását, s ezzel az összeilleszkedés lehetetlenségét, mégis mindkettő - elementárisan - összeilleszti azt, átugorja - ha csak percekre is - ugyanazt a szakadékot. Sírással és nevetéssel az ember nemcsak reagál a lehetetlenre, de - minden más tevékenységét felfüggesztve - végre is hajtja azt, ami lehetetlen.
Az elementáris nevetés kollektív, szociális jelenség, az elementáris sírás azonban magányos. Akkor is magányos a sírás, ha másokkal együtt, vagy tömegben van az ember. Aki a temetőben sír, az - amikor sír - egyedül van, magába zárkózik. Ha az utcán egy ember sír, az magában és magának sír. A nevetés ezzel ellentétben kollektív. Az ember másokkal együtt nevet, társaságban nevet. A nevetés ragályos, ragadós. Ha ez egyik ember elkezd nevetni a másik folytatja, végül mindenki nevetni fog és senki sem tudja abbahagyni, akárhogy is próbálja.
A síró ember magányos, magába zárt, de a sírás a magába zárt ember együttérzését fejezi ki. A sírás együttérzés a másikkal és önmagunkkal. Nem részvét, hanem együttérzés. A kettő nem ugyanaz. A részvét - ha önmagam iránt érzem - önsajnálat. Az elementáris sírás azonban nem önsajnálat, hanem a másikkal való teljes azonosulás képtelenségén való kétségbeesés. A részvét - ha a másik iránt érezzük, magába foglalja a tragédiát. A másikkal való együttérzés azonban a másikon való segítség lehetetlenségéből fakadó tehetetlen kétségbeesés. Tehát az ember akár magával, akár a másikkal érez együtt, a másikkal való azonosulás képtelenségét és a tehetetlenséget fejezi ki a sírásban. Sírni lehet valakiért, de nevetni nem…
A zokogás azonban terapeutikus is. Ha az ember úgymond "jól kisírta magát", utána újra képes a világgal, a másikkal való kapcsolatteremtésre.
A pszichológusok azt hangsúlyozzák, hogy a sírás a lelki feszültségek természetes levezető szelepe, amelyet nem szabad visszafojtani. A sírás valamire való reakció, jobban mondva válasz. Olyan válasz, ami az egész embert igénybe veszi.
Tetszett a cikk?
Oszd meg a barátaiddal!
Címkék:



