Augusztus 20-át sokféleképpen nevezték már az elmúlt évtizedekben. Volt az Alkotmány ünnepe, az Új Kenyér Napja, s újabban az "ország születésnapjaként" is emlegetik. A naptárban szűkszavúan csak annyi áll: állami ünnep. Szerencsére az utóbbi években egyre gyakrabban hallhatjuk e jeles nap régi, igazi nevét is: Szent István ünnepe.

Az államalapító király napja, akinek személye és emléke  a magyar nemzeti identitás alapköve immár 1000 éve. Az iskolában milliószor hallhattuk már, hogy  őt azért kel tisztelni, mert létrehozta a magyar államiságot, népét keresztény hitre térítette,  és megtörte a helyi törzsi előkelők hatalmát.

Mindez minden kétséget kizáróan valóban így történt. Csak, hát ehhez elég lett volna pár évet  uralkodnia. István azonban 38 évig ült az ország trónján. S amit a következő három évtizedben  tett, az legalább annyira fontos, ha nem fontosabb volt, mint maga az államalapítás. Ugyanis  ezidőtájt Kelet-Közép-Európában nagy divatja volt az honalapításoknak.  Ekkoriban, néhány  évtizeden belül jött létre, vagy vette fel a kereszténységet velünk együtt Lengyelország,  Horvátország, és a Kijevi Nagyfejedelemség is. S közülük mégis egyedül Magyarország mondhatja el  magáról, hogy minimális megszakításokkal 1000 éve létezik.

Ennek nyilván számos okát áshatnánk elő régészeti leletekből, vagy a krónikák és levéltárak  mélyéről. A legfontosabb azonban minden bizonnyal a Szent István-i az örökség nemzedélről  nemzedékre továbbélő, elpusztíthatatlan hagyománya volt. Mohácstól, elbukott szabdságharcainkon  át Trianonig minden nagy összeomlás után "Szent István Országa" volt az az idea - sokszor csak  vágyálom - amelybe a magyarság utolsó lelki szalmaszálként bele tudott kapaszkodni. És ez a szalmaszál mindig kihúzott minket, akármilyen mély ingoványba is süllyedtünk. Makacsul, a megszállottak hítével hittük, hogy a Szent Király alkotása nem veszhet el. És - valószínűleg épp  ezért - valahogy soha nem is veszett el.

A keresztény magyar állam talán azért is bizonyult az évszázadok során elpusztíthatatlannak, mert  olyan rettenetesen nehezen született meg. Véres testvérháború, hororfilmekbe illő  kegyetlenkedések (elég, ha csak a felnégyelt Koppányra, vagy az élve eltemetett Tonuzoba vezérre  gondolunk) árán. Máig folyik a vita bölcsészkarok folyosóitól a kocsmaasztalokig sok helyen: kinek  volt igaza, nem lett volna-e jobb, ha akkor ott, Veszprém mellett István német lovagjai szenvednek vereséget? Ezererszer körbejárt téma, mégis újra és újra rágódunk rajta, mint azon a falaton, amit sem kiköpni, sem lenyelni nem tudunk.

Pedig e polémia nem csak azért felesleges, mert a történelemben egyetlen "mi lett volna,ha"  kezdetű mondatnak sem lehet értelmes befejezése. Hanem azért is, mert Árpád két, egymással küzdő  ivadékának emlékét már rég egybemosták a századok. Koppány szülőföldjén máig büszkén emlegetik  "Somogyország királyát", ám ugyanezek az emberek Istvánról is, csak, mint "Szent királyról"  beszélnek,és megsüvegelik a Szent Koronát. Mindketten nélkülözhetetlen örökséget hagytak ránk. A  békés építkezés és gyarapodás idején Szent István bölcs, megfontoltsága vezette a kezünk. Ám, valahányszor idegenek próbálták leigázni, térdre kényszeríteni, a magyarságban mindig feltámadt a  nagy loboncú, lángoló szemű lázadó vezér szelleme, és Koppány hangján vágták a hódítók arcába,  hogy "szabad magyaroknak nem kell ilyen úr"!

Mi nem lehetünk sem István, sem Koppány népe. 1000 éve István és Koppány népe vagyunk,  mindkettejük emlékére szükségünk volt, hogy megmaradjunk a népek országútján, ahonnan oly sok más náció tűnt már el. Kapaszkodjunk az ő kezükbe a következő ezredévben is! Szükségünk lesz rájuk.

Balogh Gábor
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.