
Mindez minden kétséget kizáróan valóban így történt. Csak, hát ehhez elég lett volna pár évet uralkodnia. István azonban 38 évig ült az ország trónján. S amit a következő három évtizedben tett, az legalább annyira fontos, ha nem fontosabb volt, mint maga az államalapítás. Ugyanis ezidőtájt Kelet-Közép-Európában nagy divatja volt az honalapításoknak. Ekkoriban, néhány évtizeden belül jött létre, vagy vette fel a kereszténységet velünk együtt Lengyelország, Horvátország, és a Kijevi Nagyfejedelemség is. S közülük mégis egyedül Magyarország mondhatja el magáról, hogy minimális megszakításokkal 1000 éve létezik.
Ennek nyilván számos okát áshatnánk elő régészeti leletekből, vagy a krónikák és levéltárak mélyéről. A legfontosabb azonban minden bizonnyal a Szent István-i az örökség nemzedélről nemzedékre továbbélő, elpusztíthatatlan hagyománya volt. Mohácstól, elbukott szabdságharcainkon át Trianonig minden nagy összeomlás után "Szent István Országa" volt az az idea - sokszor csak vágyálom - amelybe a magyarság utolsó lelki szalmaszálként bele tudott kapaszkodni. És ez a szalmaszál mindig kihúzott minket, akármilyen mély ingoványba is süllyedtünk. Makacsul, a megszállottak hítével hittük, hogy a Szent Király alkotása nem veszhet el. És - valószínűleg épp ezért - valahogy soha nem is veszett el.
A keresztény magyar állam talán azért is bizonyult az évszázadok során elpusztíthatatlannak, mert olyan rettenetesen nehezen született meg. Véres testvérháború, hororfilmekbe illő kegyetlenkedések (elég, ha csak a felnégyelt Koppányra, vagy az élve eltemetett Tonuzoba vezérre gondolunk) árán. Máig folyik a vita bölcsészkarok folyosóitól a kocsmaasztalokig sok helyen: kinek volt igaza, nem lett volna-e jobb, ha akkor ott, Veszprém mellett István német lovagjai szenvednek vereséget? Ezererszer körbejárt téma, mégis újra és újra rágódunk rajta, mint azon a falaton, amit sem kiköpni, sem lenyelni nem tudunk.
Pedig e polémia nem csak azért felesleges, mert a történelemben egyetlen "mi lett volna,ha" kezdetű mondatnak sem lehet értelmes befejezése. Hanem azért is, mert Árpád két, egymással küzdő ivadékának emlékét már rég egybemosták a századok. Koppány szülőföldjén máig büszkén emlegetik "Somogyország királyát", ám ugyanezek az emberek Istvánról is, csak, mint "Szent királyról" beszélnek,és megsüvegelik a Szent Koronát. Mindketten nélkülözhetetlen örökséget hagytak ránk. A békés építkezés és gyarapodás idején Szent István bölcs, megfontoltsága vezette a kezünk. Ám, valahányszor idegenek próbálták leigázni, térdre kényszeríteni, a magyarságban mindig feltámadt a nagy loboncú, lángoló szemű lázadó vezér szelleme, és Koppány hangján vágták a hódítók arcába, hogy "szabad magyaroknak nem kell ilyen úr"!
Mi nem lehetünk sem István, sem Koppány népe. 1000 éve István és Koppány népe vagyunk, mindkettejük emlékére szükségünk volt, hogy megmaradjunk a népek országútján, ahonnan oly sok más náció tűnt már el. Kapaszkodjunk az ő kezükbe a következő ezredévben is! Szükségünk lesz rájuk.
Balogh Gábor



