Nagy Bandó Andrással Pécsett, a Szívakadémián beszélgettünk.- Sosemvolt Toszkána – mi ihlette ezt a könyvet?
- Akkor van baj, ha az orvosok is azt mondják: baj van! A bátyám halála kapcsán szembesültem az elmúlással. képzeld el, ha a barátod a főorvos, és megmondja, hogy meg fog halni a bátyád! Ez olyasmit, amit nem könnyű elfogadni! Nagyon megviselt, s ebből az élményből született ez a mű. Sokan olvassák, ajándékozzák. Büszke vagyok rá, hogy Schmidt László kórházigazgató elolvasta, azóta ajánlja az orvosi egyetemistáknak. Azt mondja, az orvos-beteg viszony, a nővér-beteg viszony és a hospice-viszony nagyon plasztikus ábrázolása olvasható benne, amiből csak tanulhat minden medikus. A rokon-beteg viszony már más. Ha hozzátartozója betegszik meg halálosan, azt nem tudja az ember feldolgozni. Attól kezdve, hogy tudja hogy rákos, egy másik világ embere. A látszólag egészséges, valamint a halálra ítélt személyisége közt fal van. Azt látja: - „Ti itt fogtok maradni, én megyek!” Ekkor kezdődik a jótékony hazudozás, a vigasztalások, a folyosói beszélgetések róla. Ez rettenetes.
- Ha nem családtaggal van baj, azt az érzést is jól ismeri. Pacemakerrel él – milyen változással járt ez az életében? Hogy élte meg a család, a hozzátartozók, ha már itt tartunk.
- Amikor megtudtam, hogy komoly a baj, Nati – a lányom (Nagy Natália színésznő a szerk.) - lent várt az autóban. Elmondtam neki, hogy mit mondott az orvos –együtt sírtunk. Aztán megtudtam, hogy ez nem a szívembe kerül, hogy teljes életet élhetek vele, hogy újra aktív, sportos életet is élhetek ezzel, bizony megnyugodtam. Eltelt 8 év – ma már újra futok, teniszezem.
- Van olyan tanács, amit az orvosok mondtak és megszívlelt?
- Papp Lajos doktor, a híres szív-specialista tanácsolta a szívcentrumban, ha valami baj van, ne fojtsuk el az érzéseket, törjünk tányérokat, ha kell, engedjük ki a fölös érzelmi energiát is.
Erről egy régi bohózat jut eszembe:
- Kérek tányérokat.
- Milyet parancsol?
- Olcsót, mert veszekedéshez lesz!

Szívritmuszavara bárkinek lehet… Ez segített túllépnem a betegség-tudaton. A műtét után kaptam egy meghívót a szívbetegek egyesületébe, de én nem éreztem magam betegnek, zavart volna, ha oda kell járnom. Életfilozófiám lett, hogy attól kezdve vagyok egészséges, hogy pacemakert kaptam, mert helyrejött a szívem hibája, s mert egészségesen élek. A szűrés segít, hogy tudják az emberek, nincs gond, vagy éppen felhívja a figyelmet, ha még a gond kicsi! Tessék elmenni!
HarmoNet tipp: Szívünk Napja - Szeresd kicsit magadat! >>
- Tányértöréssel kezeli az agressziót? Mit szól ehhez a család, a környezet?
- Nem szabad felkapni a vizet! Én egy kenyérre kenhető dühöngő bika vagyok – ezt szoktam mondani. Ha nem bántanak, akkor nem bántok, de gyakori, hogy nagyon erőteljesen reagálok. Tányértörősen. Viszont sokat szelídültem, főleg ami az életformámat illeti.
- Hogy változott az életformája? Hiszen mindig aktív, sportos ember volt, teniszezett, úszott, a betegség előtt is!
- Letettem a kávét, már a híg kávét sem iszom, sőt az esti vörösborozást is abbahagytam. Számomra a bor az ünnepé, a barátok tiszteletéé. Csak ritkán, valóban nemes alkalmakkor bontok bort. Szeretem a friss, minőségi kenyeret, de ma már csak egy szeletet eszem – amennyit fel tud dolgozni a szervezetem. Keveset eszem, mértékletesen, nagy önfegyelemmel. Azt hiszem, az önfegyelem felé fordult át bennem a teremtő indulat.
- Mondta, hogy Natáliával együtt sírtak… egy nevettető is szokott sírni, megríkatni, vagy inkább próbálja az életet a humor oldaláról felfogni?
- A sírás kihoz mindent – aki nem sír, az ráfázik. Ha könyvet írok, az olvasót is meg kell ríkatni. Én nem vagyok sem sírós, sem nevettető ember, de tudok sírni, ha arról van szó, meg nevetni is. A sírás-nevetés határmezsgyéjén topog a humorista. Érzelmekkel teli ember. Aki minden áron poénokat akar nyomatni az nem humorista, hanem nevettető. A valódi humorista művészete abban rejlik, hogy ríkat és nevettet – és irányítja. Erre jó példa ez a film is >>
- Mennyire volt benne a szívritmus zavar hátterében a stresszes élet?
- Biztosan benne volt, de én imádtam a stresszel együtt azt az életformát. 55 fellépés egy évben – nem lehetett nemet mondani, kért és akart a közönség, én is kértem, akartam őket. Ám nekem nincs sofőröm – én vezettem mindenhová, én koordináltam a dolgokat. Egyszer csak elegem lett. A pozitív stressz, hogy aki hallgatja, akinek csillog a szeme, az visszaadja azt az erőt, amit elveszt az ember az úttal, a hajtással. Az emberek nevetésének kétszeres az ereje, mint annak, hogy menni, futni, hajtani kell.

- Minek tartja magát inkább így, nagypapaként? Írónak, humoristának?
- Ne tévedjen el senki – elveszett az a régi humorom, úgy érzem. Itt élek Orfűn. Idősebb urak kalapot emelnek, megsüvegelnek az utcán. Egy jó tisztelet, ami nem csak a humoristának, inkább a hírnevét megalapozott önmagával azonos embernek szól. Azt gondolom, hogy azon múlik, hogy az autódban és a házadban milyen ember vagy, nem az a lényeg, hogy milyen az a ház vagy a kocsi. Az a fontos, hogy te magad milyen vagy benne. Gyermekkönyveket írok, alkotok, ríkatok, nevettetek. Leginkább alkotó embernek érzem magam.
- Fél a haláltól? Mit lehet tenni ezzel az érzéssel?
- Ami rajtam múlik, azzal óvjam meg az életemet. Félhetünk a haláltól. Filozofálni annyi, mint élni tanulni, élni annyi, mint halni tanulni. A bennem élő istenben hiszek, a teljesség istene bennem lakozik. Nem adok még jegyet a Halálnak, lelökdösöm a peronról, én meg rajta maradok a vonaton – a halált késleltetni lehet megfelelő élettel, hogy minél tovább megmaradjunk azok számára akit szeretünk.
- Az unokája, a lánya, akiket szeret, akik szeretik – milyen üzenetet kapnak Öntől a hétköznapokban?
- Amit gyerekeiknek át kell adni, az a valódi, igazi hagyomány. Ez nagyon fontos. A gyerek spongyának születik – ha nem töltjük tele, kiszárad, és olyan lesz felnőttként is. Különösen a nagyszülő felelőssége nagy. A nagyszülők szeretik elmesélni az unokáknak a meséket, a mesét pedig örömmel hallja a gyerek. Én ilyen meséket írok. Sok olvasóm végül azt mondja: -„Olyan, mintha én mesélném az unokámnak”. Ez a cél. Nemrégiben egy szakértő segítségével rendbe tettem a családfámat. Az embernek fontos, hogy tudja, honnan jött, hová tart. Az ükapámig tudtam visszavezetni a családomat, kicsit sokkoló élmény volt felfedezni, hogy mennyire fogyatkozunk. Az én ágamon már csak egy gyerek, egy unoka van.

- Nagyon érdekesek a hobbik, kedvtelések, amikkel foglalkozik – mesélne erről az olvasóknak?
- Hó szobrász vagyok. Még Natival kezdődött – ma már az unokámmal készítünk szobrot, ha végre van hó. Hó szobrokat szokott készteni, az unokával is készül. 24 dalt énekelek a Kaláka a lemezre. Először úgy tudtam, hogy csak néhány részletet fogok szerzői kuriózumként felénekelni, de a Kaláka másként gondolta. Azt mondták, akinek van ritmusérzéke, akkor annak énekelni is kell tudni. Úgy érzem, szívem ritmusa helyreállt, ahogy a dal ritmusa is megszületett, helyre állt.
- Szokott Internetezni? Szereti ezt a műfajt?
- Szoktam, sőt weblapom is van. A munkáimról, műveimről bővebben olvasni lehet a www.bando.hu oldalon – itt a könyveimet, dalaimat, verseimet is megismerheti az érdeklődő. Fontos, hogy közelebb hozza az alkotóhoz a műélvezőt, az íróhoz az olvasót.
- Milyen üzenete van az olvasóknak, amit fontosnak tat így ünnep idején?
- Hatványozott boldogságot ad az, ha valaki nem pénzért dolgozik, hanem felajánlásból, önkéntesként. Amikor a hajléktalanokkal foglalkoztam, éltem, akkor megtapasztaltam ezt. Azok, akik soha nem végeznek önkéntes vállalásokat, emberileg lemaradnak. Aki teheti, éppen így, az ünnep idején, mikor az időből van a legkevesebb, ajándékozzon törődést és időt. Ez sokkal becsesebb lehet, mint egy drága, nagy ajándék.
Fotó: Bíró András
Helyszín: Szívakadémia



