A szenv az együttrezgés, együttérzés, idegen szóval élve az empátia képességének betudhatóan jelenhet meg. A rokonszenv, az ellenszenv, a szenvedés, illetve a szenvedély a lélek, az alázuhant ön átélésének köszönhetően alakulhat ki. Ezen átéléshez persze testi élmények, világi események kapcsolódhatnak.
Ameddig jónak érezzük magunkat, világunkat, addig nincs baj és boldogan „szenvedhetjük“ világunkat. De amint világunk történései a világunkról alkotott elképzeléseinkkel diszharmonikus „fényszögeket zárnak be“, vagyis a világunkat nem látjuk harmonikusan, akkor megjelenik a szenvedés lehetősége.
Persze szenvedés mindebből csak akkor keletkezik, ha az eseményekhez való viszonyulásunk meghatározottá, következésképpen korlátozóvá válik. Nos, ezek a korlátok nézeteinken keresztül válnak láthatóvá. Természetesen, ha nézeteinket képesek vagyunk rugalmasan változtatni, a megnyilvánuló eseményeket sérülés nélkül el tudjuk fogadni – mert nem akarunk semmit, nem áll személyes érdekünkben semmi –, akkor a korlátozottság, s az ebből fakadó szenvedés csak potenciális lehetőségként van jelen és nem mint tapasztalás.
Ha az ember tudatlanságának köszönhetően mást remél, mint amit tettének gyümölcseként elnyer, akkor csalódik és szenved, hiszen mást mutat a „tükör“, mint amire vágyik.
A szenvedés minden alkalommal, minden dimenzióban egyszerre és akkor jelenik meg, amikor a teremtmény szembesül korlátaival, meghatározottságaival, létezésének határaival, például a holtpontok, vagy a halál megtapasztalásakor.
A szenvedés a meghasadtság világában jelenhet meg, amikor is valaki, vagy valami egy más valaki, vagy valami jelenlététől, vagy más szempontból nézve épp annak hiányától szenved.
A szenvedéssel együtt járhat a testi, lelki fájdalom. A fájdalom pedig szinte minden esetben valamihez kötődik. A kötődés pedig maga a korlát, ami a fájdalmat eredményezi. A racionális világban a fájdalmat persze nem mindig egy „korlát“ okozza, hanem például egy gombostű, vagy egy eltörött csont. Így a szenvedés oka is lehet valóságos. Ez egyáltalán nem zárja ki az ezzel együtt járó tudatfolyamatok létét, sőt azzal szorosan összefügg, de nem szabad elfeledkezni arról, hogy minden esetben a belső az első. Vagyis a belső folyamatok prioritást élveznek, mintegy „megteremtik“ a lehetőségét azoknak az eseményeknek, melyekben az ember megtapasztalhatja saját magát. Így az események szimbolikus hordozóivá, megjelenítőivé válnak a belső történéseknek.
A tapasztalás a „szenven“ keresztül vezet, hiszen az maga az átélés önérzeti szintje. A szenvedés és a vágy között szoros az összefüggés, hiszen aki szenved, az a szenvedés végére vágyakozik, aki pedig vágyakozik, az a jelenlegi állapottól szenved. No persze a szenvedés kiváltó okát, a testi-lelki fájdalmat különböző szinteken lehet csillapítani, megszüntetni viszont csak az ok felszámolásával lehet. Az ehhez szükséges felélesztendő, erősítendő kulcsképesség az elvonatkoztatás képessége, ami a szemlélődő világnézetet feltételezi.
Ha az ember képes elvonatkoztatni fenntartott szellemi korlátaitól, rögeszméitől, beidegződéseitől, akkor a lelki fájdalom meg sem jelenik. A testi fájdalomtól is hasonlóképp el lehet vonatkoztatni, ami úgyszintén a fájdalom megszűnését, elengedését eredményezi, vagyis a szenvedés viszonylag egyszerű módon kezelhető, bár mindezek kivitelezése sokszor emberfeletti erőfeszítéseket igényel. Aki viszont képes szenvedései közepette ezen erőfeszítésre és felülírja hajlamszerűen hibás folyamatait, az bizton tudhatja magáról, hogy a szenvedés őt csak akkor éri el, amikor ezt ő hagyja.
Dr. Kmeth Sándor 2002. Javaslap 50. Halak
A szenv az együttrezgés, együttérzés, idegen szóval élve az empátia képességének betudhatóan jelenhet meg. A rokonszenv, az ellenszenv, a szenvedés, illetve a szenvedély a lélek, az alázuhant ön átélésének köszönhetően alakulhat ki. Ezen átéléshez persze testi élmények, világi események kapcsolódhatnak.
Tetszett a cikk?



