Esténként, amikor lefekszem, de még nem jön álom a szememre, szorongok, félek, és átitat minden, ami rossz nekem. Rossz nekem, hogy sokszor egyedül alszom el. Nem szeretek egyedül lenni a sötét lakásban. Ilyenkor mindig lámpát gyújtok a konyhában, egy kis lámpát ugyan, hogy világítson egész éjszaka, és tartsa tőlem távol a rossz szellemeket és a gonoszt.

Akkor is nehezen alszom el. Akármilyen szép is volt a napom, akármennyit is ettem vagy ittam és akármit is akárkivel is. Ha egyedül kell elaludnom este-éjjel, akkor az rossz nekem! Rossz nekem, hogy vasárnap nem hívnak már családi ebédre a még létező családtagjaim, s hogy a találkozásokat egy-két órára kell lerövidítenem, mert senkinek nincs ideje rám. Ezért egy ideje kicseleztem őket, és addig maradok velük, amíg valahova el nem mennek, ahova én már nem mehetek. A megbeszélt találkozások után is velük maradok még, elkísérem őket a buszukhoz vagy a kocsijukhoz, a munkahelyükig vagy a kedveseikhez. Felszállok velük a HÉV-re, ha még valamiről beszélgetünk, és nem bánom, ha ugyanazzal a Hév-vel kell visszamennem oda, ahol én lakom, ahol nekem lehet dolgom, ha akarom. De rossz nekem, ha úgy érzem, hogy nekem nincs családom.


Tizenévesen menekültem az enyémből, és belementem egy újba, ahol én lettem a nő és az anyuka. Hét évig olyan volt, ahogy az a nagy könyvben meg van írva: vasárnapi ebéd, kirándulás a Hármas Határ Hegyre, ünnepségek a gyerekünknek az oviban, a suliban és minden-szerte… Meg persze a közös nyaralások évente, egy vagy két hétre… Hét évig jó volt, de közben valami mégse ment. A párommal nem lettünk igazán társakká akkor még az életben, fiatalok voltunk és türelmetlenek. Most így a hatvanhoz közel már türelmesebb lennék, istenuccse, de minek, úgyse jönne már vissza ez az idő, mert ami elmúlt, az elmúlt. Mert minden addig tart, ameddig tart. Mindennek rendelt az ideje. De rossz nekem, hogy ez így van. Mert széthullott minden. Széthullottak az illúziók családról, gyerekekről, párokról, a végső társról, s a végső valóságról egyaránt.

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldell a…

De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt…

(Petőfi Sándor: Szeptember végén)

És itt van az ősz, itt van újra, s én nem szeretem, nem is csodálom, mert én napimádó és nyárszerető vagyok, nehezen birkózom meg az elmúlással. A szemeim körüli ráncokkal, karikákkal, a testem, a fogaim széthullásával…, önmagam lassú elpusztulásával…


Mert csak az ember van tudatában saját halálának és elmúlásának.
Mert csak az ember kíséri végig elborzadt figyelemmel a szerettei vagy az önmaga leépülését.

Fel se tudom fogni, hogy lehet ezt kibírni, és végigcsinálni…

HarmoNet tipp: Egyedül a tömegben - Kongó emberi kapcsolatok. Változtass! >>

Nehéz a boldogságtól búcsút venni…, ezért ezt én meg sem teszem. Hanem bízom abban, hogy ha széthullik valami, annak szét kell hullnia, s a helyére jön egy új, valami egészen más, amire talán még álmainkban se gondoltunk volna… Vagy éppen csak ott.

Bors Mari MIRA
Képek: Piqs.de
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.