Terminális betegek között élnek egész nap az orvosok, ápolók. Talán megszokták, talán sose lehet megszokni! Végre helyére került a négy hónapig földön fekvő mosdókagyló a kórteremben. Festik a falakat a folyosón. Talán lesz valami változás?
Nagyon sokat sír a beteg
A doktornő kér, hogy töltsünk több időt Erika ágya mellett, mert sokat sír. Ez újdonság. A betegek inkább csak unatkoznak, de nem szoktak itt sírni. Ebben az emberben még van valami lelki reménység, ha sírni tud.
Nagyon hasonlítanak egymásra a nők és a férfiak, ha kihullott a hajuk és ötven kiló alá esett a súlyuk. Igaz, a nők ritkábban borostások, szakállasok. Erikának gyönyörű fehér fogai vannak, könnyei közül ránk mosolyog. Ablakot nyitunk, beárad a tavasz illat és néhány légy, egy dongó zümmögni kezd. Mégis inkább kizavarjuk, ne ő zavarjon minket. A hölgy művészeti vezető, most inkább komoly zenéről beszélgetünk. Huszonhét éves barátnőmnek azonban megakad a szeme egy táska tetején heverő szőke parókán.
- Ilyen színű volt a haja? – kérdezi. (Most őszes-barna félmilliméteres sörtét hord a beteg. Nekem még nem tűnt fel, hogy nincs haja.)
- Igen, olyat hozott a férjem, amilyen előzőleg volt, mielőtt megtudtam, hogy beteg vagyok – hullnak a könnyei.
- Ne pityeregjen – mosolyodik el a barátnőm. Felkapom a fejem. Hogy mert szólni? Miért ne sírjon, amikor siratja a haját, az izmait, a munkáját, egész eddig felépített életét. Mindnyájunknak sírni kellene állandóan, akik itt létezünk az elmúlás kapujában.
Minden vigasztalás eszembe jut, amit ilyenkor mondani szoktak, és ami semmit sem ér. Csak a nagy szenteket, dicső megvilágosultakat bíztathatjuk azzal, hogy örülj, figyelj, izgalmas idők következhetnek, átléphetsz egy másik világba.
HarmoNet tipp: Egy hospice egy napja - rákbetegeknek reményt vitt >>
Lakkozott köröm
Miközben magamban a másvilágról elmélkedem, hangosan a munkájáról faggatom, barátnőm észreveszi a gyönyörűen ápolt kezeket, művészien kifestett körmeit. Ő rákérdez, én megfogom a kezét, mintha egy cseppet is érdekelt volna valaha a manikűr-művészet. Eldugom a szandál mögé a lábamat, ne tűnjenek fel töredezett elszínesedett lábkörmeim. A betegnek olyan lábujjai vannak, mint a reneszánsz Szűz Máriáknak. Maga festi a körmeit három különböző lakkal. Ez jó téma, hiszen visszahozza a képzelt álomvilágba, ahol boldog, csinos feleségnek látta magát a tükrében. A férje orvos, mindenük megvan, ami a mai életnek megfelel(-t volna, de mit ér ma már mindez, ha csak órákig, hetekig, néhány évig tart). Igen, ez a valódi tragédia, amibe nem lehet beletörődni.

Állva vagy ülve?
Az egykor elegáns, művelt hölgy számára borzalom volt a mosdók, közös helyiségek állapota. Nehéz lenne újra rászoknunk az egykori budikra, de még a nyilvános helyeken is ritkán, szégyenkezve mennek be a hölgyek a férfiak számára kijelölt helyiségekbe, inkább hosszú sorokban várakoznak. Hát, igen. Ma már minden kórterem mellé saját vizesblokkot kellene építeni. Na, de pont a haldoklóknak? Azt a pár évet már guggolva is ki lehet bírni – már akkor, ha tud az ember guggolni. Vagy inkább nem iszik, nem eszik, vár egy hétig a mosdással, és igyekszik mindent otthonra félretenni.
HarmoNet tipp: Mi a hospice? >>
Tüntetés
Avagy talán tüntetni kellene a Parlament előtt?
Rákosok vagyunk!!! Vécét akarunk!!! Érdekes, hogy ezt még nem találta ki senki. Lehet, hogy ez az én feladatom lenne? Egy új Semmelweis válhatna belőlem, feltalálnám a fertőtlenítés áldásait.
Dobosy Ildikó



