Sokféle karácsony él az emlékezetemben. Hatalmas fenyőfákkal, az örökéletre kelt csehszlovák karácsonyi izzókkal, amik tisztességes gombaformával dicsekedhettek. Ha becsukom a szemem, paprikás csirke illatát érzem az orromban, és úttörőgombócok sorakoznak az asztalon (apukám keresztelte át imígyen a krumpligombócokat), amiket sziszifuszi munkával gyúrtunk naphosszat.
És a kis fekete magnó, ami évtizedek múlva is recsegő hangon idézte fel a húsz-huszonöt évvel ezelőtti karácsonyok hangulatát, a rácsodálkozás örömét.
Az út
Hosszú volt és ködös. Egy autóba befért az életünk, és ezt most vittük magunkkal haza, karácsonyra. Csak a könyveket kellett magam mögött hagyni, és ez nagyon fájt.
Útközben megálltunk, magamba diktáltam némi salátát egy karácsonyi pompába öltöztetett vendéglőben, és igyekeztem lányom minden kérdésére választ adni. Bár nem volt könnyű…
Rémlik, mintha minden valami delíriumban történt volna.

Estére aztán megérkeztünk, és csak egy szót ismételgettem: ”Anya…”- borultam a nyakába, és megint kislány voltam, és megint dédelgetésre vágytam, buksi simogatásra és a” mindenrendbenlesz” - bizonyosságára. De ott akkor, már éreztem, minden rendben lesz.
Gőzölgő tea és karácsony
Együtt aludtunk Dorkával, egymásba kapaszkodtunk és egymásba sírtunk. Reggelente gőzölgő teát kaptam az ágyba, és simogató szavakat a fülembe. Karácsonyra dédelgettem a lelkem, de minden fájt és mardosott legbelül.
Szomorú, de mégis különleges karácsony volt a tavalyi. Illatos fenyőfával, régi fényképekkel és a lányom örömével telítődött, ami gyógyír volt minden sebre, biztatás a reménytelenségre.
Ez volt az utolsó, közös karácsonyunk.
Meghitt, emlékezetes és szeretetteljes karácsonyi pillanatokat kívánok nektek is, kedves HarmoNet olvasók!



