A sok-sok életkép, mint számtalan puzzle darab élesen és részletgazdagon mutatta a teljes életút egy-egy részletét, aminek hatására azt hihettük, hogy a sok kis mozaikból összeállt bennünk a kép.
Aztán amikor valaki tényleg nekiáll, és összerakja a kirakós játékot, és feltárul a maga igaz valójában a teljes élet festménye, akkor jön a meglepetés: hiszen ez sokkal gyönyörűbb, mint azt képzeltük valaha is! Ezt tette most Singer Magdolna, Polcz tanítvány, hospice munkatárs és közeli barát, aki Polcz Alaine-nel folytatott beszélgetéseit lejegyezte, és egységes formába gyúrva bocsátja az olvasó rendelkezésére.
E könyvből idézzük most fel Polcz Alaine egyik vallomását, a halálról, az elmúlásról és temetői sétákról.
Polcz Alaine: Találkozásaim a halállal
Nagyon szerettem temetőbe járni. A sírkövek közt sétálni olyan volt nekem, mintha képeskönyvben lapoznék. Nézegettem, ki meddig élt, hogy hívták, nagyszülők, gyerekek, unokák, egész családok egy helyen, sokszor egész életeket, sorsokat olvastam ki a feliratokból.
A Házsongárdi temető Kolozsvárott híres, szép temető, az ember odajárt, ha szerelmes volt, odajárt, ha tanulni akart, odajárt, ha örült, odajárt, ha szomorú volt. Persze, egy randevú ott egészen más volt, mint ha mondjuk egy plázában randevúznál; a temetőben az emberi mulandóság mellett az életet látod egyúttal, az életet, a maga teljességben. Nem tudom, érzed a különbséget?
Nagyon szerettem a Házsongárdi temetőt. Meg is lepte a szüleimet, hogy egyedül is kimentem sétálni. Különösen szerettem a ködben kószálni. Ettől fel voltak háborodva, kérdezték, mit keresel te az alkonyodó őszi ködben a temetőben?
Mint mondtam, önkéntes nővérként dolgoztam ebben az időben. Tanultam is, így műtősnővér lettem, majd kiképző nővér. Azt hittem, hogy ez az élmény és az, hogy láttam a nagymamát otthon meghalni, olyan tapasztalatok, amelyek felkészítenek az orvosi hivatásra.
Nagymama halálára nem emlékszem pontosan. Anyukám sokszor mesélte, tőle tudom, hogyan történt. Tudták, hogy haldoklik, ezért eljöttek sorban a felnőtt gyermekei. A szomszédban vacsoráztak. Mi, gyermekek ott maradtunk a szobában anyánkkal és nagymamánkkal, akinek a légzése mind csendesebb lett, mind kisebbet emelkedett a mellkasa, míg végül egyáltalán nem emelkedett. Akkor anyánk lefogta a szemét, felkötötte az állát, összefonta a kezét imára. Apám, és testvérei kérdezték anyámat, miért nem hívta át őket, ha látta, hogy meghal? Nem akartam zavarni a vacsorát, felelte egyszerűen anyám. Mondd csak, érzed, mi mindent megtanít ez a történet a halál fogadásáról?
De felkészített a falu is, ahova sokat jártam a jó barátnőmhöz, amikor éppen nem nővérkedtem. Ott megtanultam a mezei munkát, és az állatok gondozását is. Csodálatos dolog volt együtt élni a természettel, az állatokkal, látni például a bocit, amikor megszületik, ahogy lábra áll. Egyik bocit mi találtuk meg Szilveszter éjszakáján. Bújócskát játszottunk, és Irénke nővérem a pajtába akart elbújni. A férfiak elmentek a háztól, mi maradtunk otthon. És ahogy belépett a nővérem, valami nyálkásba botlott. Megtapogatta, és szaladt lelkendezve újságolni, hogy valami nagy, nyálkás csomó van az útban. Kimentünk egy viharlámpaszerűvel, és ott feküdt a boci! Vissza kellett hurcolnunk az anyjához, mert nem tudott még talpra állni. Az meg azonnal elkezdte nyalogatni, gondozni. Jaj, csodálatos dolgok ezek!
Ebben a kis faluban, ha valaki haldoklott, mindenki odament hozzá elköszönni. Ha valaki fel volt ravatalozva, úgy illett, hogy az ember akkor is, ha a városból jött és csak vendég volt, elment hozzá, és megtisztelte a házat és a halottat azzal, hogy elmondott ott egy imát.
Sokkal természetesebben éltük meg a halált.
Például megtaláltam otthon, az egyik fiókban, előkészítve a halottas inget, és azt a kendőt, amit az asszonyok fejére kötnek, amikor meghalnak, mellette az imakönyvet, és mellette azt a kis díszes csipkét, amivel feldíszítik otthon a ravatalt. A legtöbb helyen a padláson ott volt a koporsó is, készen az öregek számára. Berta barátnőmnek most is ott áll a koporsó, és mondja, hogy a fiatalok már félnek tőle. Mi Bertával csak nevetünk ezeken. Pár éve vele töltöttem a karácsonyt, mert ez volt a kívánsága. Ő is özvegy, én is özvegy vagyok, a fia kiröpült, nevelt gyerekei is kirepültek, egyedül volt. Mondtam neki, te Berta, nem elég szép a szemfedőd, hozok neked másikat. Vittem is neki egy másikat karácsonyi ajándékba, és annyi pici mécsest gyújtottunk, ahány halottunk van. Tele lett az asztal velük.
Beszéltünk az életről, halálról, ki hogy halt meg, az itt maradtak mit álmodtak. Ez volt a karácsony esténk, gyönyörű volt.
Részlet Singer Magdolna Partitúra-Utolsó beszélgetés Polcz Alaine-nel című könyvéből
Megjelent a Jaffa Kiadónál 2007 októberében IDE kattintva olvashatjuk a könyvajánlót>>>



