A változékonyság szükséges.
Mert hiába rakjuk tele a térképünket ezer lehetőséggel, ha egyszer nem merjük azokat a lehetőségeket kiaknázni.
Egyébként ez nagyon tipikus. Igazából nem értem az embereket, amikor ezt teszik. Rengetegen vannak ugyanis, akik egy adott helyzetben tesznek egy bizonyos dolgot. Nem jön be nekik. Másnap újra megpróbálják. Még mindig nem jön be nekik. Próbálkoznak még egy hónapig ugyanazzal. Egy éven át. Egy életen át. És közben csodálkoznak, és nem értik, és sajnálják magukat.
Ez az előfeltevés a lehetőségek kiaknázásáról szól. Ha úgy tetszik, a bátorságról. Mert önmagában nem sokra megyünk a térképpel, ha folyton csak nézzük, miközben magunk egy tapodtat sem haladunk semmilyen irányba. Ez pont olyan, mintha egy gyönyőrű és óriási birtokon élnénk, amely tele van erdőkkel, rétekkel, patakokkal, tavakkal és vízesésekkel, madarakkal, apró állatokkal és csodálatos pillangókkal, mi pedig az egész életünket odabent élnénk le egy apró faházban a birtok közepén, és csak az ablakon át vetnénk néha egy-két futó pillantást a világra odakint.
Gyerünk, használd azt a térképet! Indulj el valamerre, és nézd meg hová jutsz. És ha már eljutottál valahová, nézd csak meg egy kicsit közelebbről is: ez az a hely, amit kerestél? Igen? Biztos? Mert ha nem, nem érdemes tovább állni, ideje továbbállni.
A képlet nagyon egyszerű: addig módosítsd a viselkedésedet, amíg el nem éred a célodat. Ne takarózz azzal, hogy nehéz az élet, és ne bújj el mások mögé. Lehet unalmas a párod, hülye a főnököd, magas az adó, kicsi a szoba vagy szűk az alsónemű, de sosem ezek számítanak. TE milyen vagy? TE mit teszel?
Akik ezt nem tudják, csapdába kerülnek. Nos, nem feltétlenül szenvednek a csapdában, de attól a csapda még csapda, én pedig nem szeretném az egész életemet bezárva tölteni.
Említettem a bátorságot. Mert gyakran a bátorságon buknak meg a nagy döntések. A jó döntések. Az emberek könnyen belesüppednek a mindennapokba, a megszokásokba. Pedig csak mérlegelni kell, mi az igazán fontos a számunkra. Mert ha nem teszünk semmit a célunkért, akkor ne is panaszkodjunk. És ha úgy érezzük, mi igenis sokat teszünk érte, csak nem jön össze, hát vegyük észre: váltani kell! Ilyenkor sokan kifogásokat kapnak elő. Van nekik bőven. Család, munka, lakás, stb... Ismerős, ugye?
Sokan azt hiszik, a világon rengeteg fontos dolog van, amire oda kell figyelni, miközben saját magukat nem veszik észre.
És mivel ez az írás a változékonyságról szól, most én is csinálok valami mást. Elmesélem, mi történt velem nemrég.
Bevallom, én egy otthon ülős típus vagyok. A múltkor mégis nagy utazásra szántam el magam. Elhatároztam, megnézem, mi van a világ közepén.
Olyasmi ez, mint Vernének az "Utazás a Föld középpontja felé" című könyve. Összeszedtem a cók-mókomat, ittam egy kávét, felöltöztem, és nagy izgalommal nekivágtam az útnak. Elindultam a világ közepe felé.
Gondolhatnátok, nem volt egyszerű dolgom, hiszen honnan tudhatnánk, merre kell indulni, ha a világ közepe az uticél. Pedig ez roppant egyszerű. Csak rá kell rajzolnunk a térképünkre. Én is ezt tettem. Tele voltam izgalommal és kíváncsisággal. Rögtön az út elején találtam egy kicsi labdát. Furcsa volt, mert úgy tűnt, gumiból van, mégis ezüstösen csillogott. Könnyű volt, ha megráztam, apró csengettyűk szólaltak meg belsejében, és úgy pattogott, mintha nem ismerné a gravitációt. Egy darabig dobáltam, aztán pedig zsebreraktam és mentem tovább. Úgy éreztem, hosszú még az út előttem, de nem voltam fáradt. Az utam egy erdő melett vitt el, és az egyik fa ágán valami csillogót vettem észre. Egy különös nyaklánc volt az, rajta apró medállal. Nagyon szép volt. Fényes volt és csillogó, mint valami fém, de mégis melegség áradt belőle. Ahogy forgattam a kezemben, a medál színe folyton változott. Észrevettem, hogy bizonyos szögből gyöngy betűkkel egy felirat látható rajta: "barátság". Egy kicsit megpihentem itt. Talán nem is kellene ennél mélyebbre ásnom. Sokáig tartottam a kezemben a gyönyörű nyakláncot, de végül gondosan a nyakamba akasztottam, és tovább mentem. Már közel járhattam a világ közepéhez, mert nagyon meleg volt. Ledobtam a kabátom, és a földre ültem, hogy egy kicsit kifújjam magam. Hát látom ám, valami csillog a földön.
Ahogy a kezembe vettem, elötöntte a szívemet a melegség. Egy gyönyörű gyémánt volt az. Ragyogott a fényben, a szivárvány színeiben pompázott, és ahogy felemeltem, és a fény felé tartottam, a napsugarak tácba kezdtek a belsejében. S a táncukból lassacskánt betűk formálódtak: "szerelem". Sosem láttam még ilyen gyönyörű dolgot azelőtt. Kicsit emlékeztetett a barátságra, de mégis, volt benne valami megmagyarázhatatlan, egy érzés, amit nem lehet leírni. Most, hogy rátaláltam, valahogy meg is ijedtem, mi történne, ha elveszíteném. Erősen szorítottam a kezemben, amikor játékos nevetést hallottam a hátam mögül. Megfordultam, és láttam, hogy kicsi gyerekek közelednek. Kócosak voltak és maszatosak. Mellém ültek, és kedvesen mosolyogtak. Elővettem a labdát a zsebemből, és feléjük gurítottam. Játszani kezdtek vele, szaladgáltak, bukfenceztek, nevetgéltek, de nem mentek el mellőlem. Aztán mikor elfáradtak, lefeküdtek mellém a fűbe. Az egyik az ölembe hajtotta fejét. Arra gondoltam, nincs értelme tovább menni. Csak feküdtem, halgattam a madarak énekét. A kezemben még ott szorítottam a gyönyörű gyémántot, amely már az egész testem melegítette.
Nem emlékszem pontosan mennyi időt töltöttem ott, amikor egyszer csak úgy éreztem, tovább kell mennem. A gyémántot gondosan a belső zsebembe rejtettem, a szívem felé. Egy gyönyörű erdőn keresztül mentem. A fákon átsütött nap, és bevilágította előttem az utat. Az út végén pedig valami fényeset láttam. Amikor odaértem, láttam, egy napsütötte tisztás az. Egy aprócska patak csordogált keresztül rajta. A kis piros téglácskákat, amellyel a patakocska medre volt kirakva, már belepte a moha. Én újból leheveredtem a fűbe. Béke volt és nyugalom. És ahogy ott feküdtem, hirtelen rájöttem, hogy nincs tovább mennem, mert bármerre is indulnék, csak távolabb kerülnék attól, amit kerestem. És csakugyan, egy kicsiny táblát fedeztem fel a tisztáson. Elég régen állhatott már ott, mert alig tudtam kibetűzni a kopott betűket rajta: "Világ közepe". Különös. Eljutottam hát a világ közepére. Nem is igazán értettem, hiszen útközben annyi kincset találtam, itt pedig igazából semmi sincsen.
Csak én vagyok.
Magam vagyok a világ közepén.
Aztán valami meleget éreztem a nyakamban. A nyaklánc volt az. És ahogy benyúltam a kabátomba, éreztem, ahogyan a gyémánt ott sugárzik a belső zsebemben...
Az erdei út felől gyerekzsivajt sodort felém a langyos szél.
Ha Te is kedvet kaptál egy kis változáshoz az életedben, kattints ide.
Szűcs Tibor - NLP mester



