Egy kapcsolatnak ugyanúgy van születése, fejlődése és elmúlása, mint az egyedi emberi életnek. Hogy, hogy kezdődik és hogy hogyan ér véget, arról senkinek sincs még csak sejtése sem.
Egész egyszerűen fogalmunk sincs, miért érzünk valaki iránt azonnal rokonszenvet vagy ellenszenvet, és arról sem, ha ez még párosul valami szexuális vonzalommal vagy szenvedélyes szerelemmel is. Ez utóbbi persze nem más, mint a mindenkiben öröktől fogva benne élő vágy az egyesülés után, akár egy másik emberrel, akár az univerzummal, a kozmosszal, bármivel és bárkivel, aki magához öleli, és az olyan jó, hogy majd elolvad benne.
Fekszem a strandon a barátnőm lányának 4 hónapos fiú unokája mellett a fűre terített takarókon és pelenkákon is persze. Egész kis babaszobát varázsoltunk itt a gyerekmedence közelében a jól ismert bébi holmikból; babakocsi, cumisüveg, cumika, naptól védő krémek és sapkák, kis bugyik és pelenkával egybeszerkesztett nadrágok, köztük tán még olyanok is, melyek vízhatlanok. Víz vagy egyéb se ki, se be. A gyerekmedencében kötelező a szobatisztaság, vagy ha ez még nem megy, akkor az ilyen típusú óvó-védő bugyogók. Lehet, hogy talán nekünk sem ártana ilyet felvennünk a felnőtt medencében, ahol a bugyogó élményforrások alá ülünk?
Na de most nem is ez az érdekes, hanem az, ahogy fekszünk egymás mellett Tomikával, és nézünk egymás szemébe. Mondd, mit érthet, és mit láthat egy 4 hónapos csecsemő? Ki tudja ezt? Ha jól belegondolunk, itt járunk–kelünk két lábon, sőt eleinte még négykézláb, vagy úgy sem, de valamennyien kozmikus csodák és talányok vagyunk a magunk és egymás számára egyaránt. Nézek Tomika szemébe, és fogalmam sincs arról, hogy ki ő és hogy ki vagyok én. Semmit nem tudunk egymásról, és különben is most találkoztunk harmadszorra vagy negyedszerre mindösszesen.
Tomika még nem tud magától az oldalára fordulni, én meg már tudok oldalra fordulni magamtól, de eljöhet az az idő is, amikor valakik engem is az oldalamra fordítanak, hogy ne legyenek felfekvéseim. Na, de félre morbid tréfa!
Mondom, fekszünk oldalainkra fordulva, egymás szemébe nézve, és csak nézünk, semmi más...Egyszer csak Tomika elkezd gagyogni, heherészni, gurgulázni, kézzel-lábbal magyarázni nekem valamit, és ahogy tágra nyílt szemmel hallgatom őt, figyelmemet adva minden csöpp kis rezdülésének, úgy lendül bele egyre jobban és még és még a kifogyhatatlan a történetei mesélésébe.
Talán arról mesél, mi volt, mielőtt ide jött volna közénk a földre.
A felnőtt ember persze van olyan hülye, hogy közben beszól neki ezt-azt, hogy jó fejnek gondolhassa magát a többiek és a gyerek szemében is, azt mondja neki például, hogy aha, meg nahát és hogy bizony így van ez, sőt holnap is így lesz, és tovább is van, mondjad még! Ám a csecsemő a maga bölcsességével letojja, hogy mit gagyogunk mi közbe az ő fantasztikus történeteibe, őt nem érdekli más, csak az, hogy nézzünk a szemébe folyamatosan, hogy ne veszítsük el vele a szemkontaktust. Egyébként, ha hiszed, ha nem, egész életében erre van a legnagyobb szüksége mindenkinek.
A cumiját, amely szinte függőségben tartja, és be-bekapdossa, ha vigaszra vágyik (mint a cigit, csokit, fagyit, italt és más dolgokat a felnőttek), már rég eldobta, amióta velem beszélget, és eszébe sem jut, hogy szüksége lehetne rá. Most rám van szüksége; nem éhes, nem szomjas és nem fáj semmije sem. Egy dolog élteti, az, hogy én figyelek rá, és az, hogy ő magyarázhat nekem a végtelenségig, vagyis addig, amíg ő meg nem unja, mert hogy én nem unom meg, az biztos.
Ezernyi tervem volt erre a napra, kismillió dolgom, komolynak képzelt feladatom, fontos találkozóim, de semmi sem érdekel most, csak Tomika szeme és az az örök lénye, akiből nekem most a mindenség és az istenség beszél. Megunhatatlan. Eltörpül mellette most minden, ami eddig olyan nagyon fontosnak látszott. Teljesen átadom magam neki és ő nekem. Egyek vagyunk ebben az egységélményben.
Egy kapcsolatnak ugyanúgy van kezdete és vége, mint egy emberi életnek. A kezdet a felfedezések kora. Ahogy Tomika rugdos és kalimpál a levegőbe, miközben nézi minden porcikáját, s a kezét, az összes ujjacskáját külön-külön szemügyre véve kóstolgatja azokat, az idő végtelennek tűnik. Apró pici, gyors mozdulatai alatt mégis minden lelassul, az őrült napi rohanás értelmét veszti. Most idő van, most van idő magára és magunkra. Az élet kezdetén a kapcsolat önmagunkkal, saját magunk felfedezésével kezdődik. Szerintem soha többé nem fogjuk annyira ismerni minden porcikánkat, mint amikor csecsemők voltunk, hacsak nem leszünk nárcisztikusan önimádó, tükörbenéző hiú királynőkké vagy királyokká. A kapcsolat önmagunkkal kezdődik. Utána jöhetnek a többiek.
Ámulva fedezzük fel, hogy nekik is van szemük, fülük, farkuk, éppúgy, mint nekünk. Az oviban már csak ellenőrző mozdulatokat teszünk, hogy sejtéseink bizonyossággá is váljanak bennünk. Emberből vagyunk, aminek minimum két fajtája van; az egyiknek van kukija, a másiknak nincs. Szegények, akiknek nincs, mert nekik nem lehet csak úgy bárhol könnyedén pisilniük, mint azoknak, akiknek van ugyebár.
De ne szaladjunk ennyire előre!
Mira
Alma és fája fórumajánló
Egy kapcsolatnak ugyanúgy van születése, fejlődése és elmúlása, mint az egyedi emberi életnek. Hogy, hogy kezdődik és hogy hogyan ér véget, arról senkinek sincs még csak sejtése sem.
Tetszett a cikk?
Oszd meg a barátaiddal!
Címkék:



