Minden tavasszal, mikor virágba borultak, csak egymásnak virágoztak. Szerették a tavaszi szelet. Ha feltámadt, együtt kavarogtak az egész kertben a szirmaik, könnyű táncot lejtettek, összekeveredtek.
De mikor levirágoztak, újra elszomorodtak a cserenyefák. Csak nézték egymást, és azon gondolkodtak, megnőnek-e valaha is akkorára, hogy összeérjenek az ágaik. Próbáltak egymás felé nyújtózkodni, de minden kísérletük eredménytelennek bizonyult. Mire teremniük kellett volna, csak néhány apró, íztelen gyümölcsre futotta az erejükből.
Teltek-múltak az évek. Egyszer csak az ember, akié a kert volt, megelégelte a dolgot. Úgyis elkelne már egy nagyobb ruhásszekrény, gondolta, és kivágta az egyik fát. Ügyeskezű mesterember volt, csodaszép szekrényt faragott belőle. Szobája dísze lett. A másik cseresznyefa közben majd’ belehalt a bánatba.

Következő tavasszal, amikor cseresznyevirágzás volt, és az ember nyitva hagyta az ablakot, a szél behordott néhány szirmot a házba. Köröztek, forogtak, aztán leszálltak a szekrényre. És a halott fa életre kelt.
Az ember rövidesen azt vette észre, mintha egyre kevesebb hely lenne az ingeinek. Eddig olyan jól elfért minden a szekrényben, most meg... Persze, hiszen a feléledt deszkák hol kijjebb lökdösték a ruhákat, hol feljebb másztak pár centivel. Mindig ahogy célszerűnek látták, tervük szerint. Bevált:
Ejj, gondolta az ember, kellene még egy szekrény. Kivágta hát a másik cseresznyefát is, és ugyanolyan ragyogó bútordarabot készített belőle, mint az előzőből. Odaállította szorosan mellé. A simára csiszolt deszkák boldogan simultak egymáshoz.
Évekkel később az ember át akarta rendezni a szobát, de a szekrényeket képtelen volt elmozdítani a helyükről. Most is ott állnak, csak úgy ragyognak.



