Magyarországon a szülő nő egészségi, testi gondozása alapvetően az orvos, és (pár hónapja) vagy a szülésznő feladata. A hierarchiát a szakorvos vezeti, kóros, akut helyzetekben az ő döntése alapján rendezőzik az egészségügyi team. A szülésznő a problémamentes várandósság esetén maximális hozzáértéssel el tudja látni az anyát, tudja meddig tart az ő felelőssége és mikor kell az orvost hívni. Vérnyomást mérnek, vizsgálatokat végeznek és rendelnek el, leleteket értékelnek és elemeznek, konzultálnak szükség esetén a csapat többi tagjával, hogy az anya a számára megfelelő ellátást kapja testi oldalról. A bába a szülésnő népies, ősi elnevezése.
A csecsemős nővér akkor lép a képbe, amikor a kitolási szakasz megkezdődik, vagy a császármetszésre a team felállt és a műtét elkezdődik. Ő látja el a babát születése után, a csecsemőgondozási protokoll alapján.
A neonatológus újszülöttös orvost jelent, minden újszülöttet megvizsgál, protokoll szerint. Császármetszés után azonnal megnézik a babát, spontán szülés után akár pár óra múlva, amennyiben erre nincs különösebben sürgető ok.
A gyerekorvos végigkíséri a baba cseperedését, meglátogatja a családot az otthonukban is, az elején gyakrabban találkozunk vele, később egyre ritkábban.
Az aneszteziológus császármetszéskor lép be a csapatba, ő felel az érzéstelenítésért, a műtét nyugodt lefolyásáért. Én személy szerint akkor örülök, ha az anesztes "unatkozik" a műtét alatt, mert akkor minden simán megy...

Ezek a szakemberek arra figyelnek, hogy az anya és a baba a lehető legegészségesebben élje meg a szülést, a testi épségük megmaradjon.
Mivel az anya és a baba nem csak testből áll, és a szülés nem csak egy testi esemény, hanem egy nagyon intenzív lelki folyamat és szellemi beavatás. Évezredek óta a nők egymást támogatták az anyává válás folyamatában. Ismerték a szülés fiziológiáját, tudták, hogyan néz ki egy újszülött, nem volt tabutéma a szoptatás, vagy a kakis pelenka, ezek teljesen természetesen csatlakoztak az élethez. Azzal, hogy a szülés bekerült a kórházakba és ezzel párhuzamosan az individualizáció nagyon erősen elválasztotta a családokat. Az anyák „elanyátlanodtak” a szülőszobán.
A protokollok és a rutin beavatkozások között sokszor élték meg a szülést magányosan, fájdalmaikban elhagyatottan, félve, kiszolgáltatva egy rendszernek. Ezért lassan beszivárogtak az apák, mint segítők a vajúdók mellé, bár ez gyakran igen nagy feladat az erősebbik nem tagjainak.
Így aztán a modernkori szülőszobában elindult egy dúla-mozgalom, ami a majdnem elfeledett támasztóasszonyokat hozta vissza a lelki támogatás feladatával. A dúla az, aki azt az anyai szeretetet pótolja a kihívásokkal teli vajúdás alatt, azt, amire mindig is vágytunk, és időnként, esetenként meg is kaptunk. Azt a feltétel nélküli szeretetet, ami a kölcsönös bizalomban gyökerezik, és tiszteli, elfogadja, sőt csodálja a másik másságát és különbözőségeit. Nincs két egyforma nő, nincs két egyforma anya, és nincs két egyforma dúla sem.
Amikor nagyon röviden kell szemléltetnem, mi a feladatom a szülőszobán, ezt mondom, az anyák anyja vagyok... hiszen azt teszem, hogy bevezetem az anyát a szülés misztériumába, fogom a kezét, támogatom az úton, fényt gyújtok ott, ahol bizonytalanság van, és hagyom, hogy a lehetőségek közül válasszon. Majd abban támogatom, hogy a saját vágyát, célját a lehető legmélyebben megélje, és ne csak túlessen a nehezén. Van, hogy ez erőpróbálóan és asszonypróbálóan nehéz, fájdalmas, nem csak az anyának, és olyan is van, hogy gyengéd, légies, gyönyörrel teli, boldogságos együttlét. És egyik sem jobb a másiknál. A boldogság is, a nehézség is anyasághoz vezet...a kérdés, miből mit főzünk.
Én, amikor tehetem, a könnyebb utat választom, de nem mindig az a könnyebb, ami elsőre annak tűnik.



