Már babakortól kezdődik a siettetés. Anyukák egymást licitálják túl a játszótéren, az orvosi rendelőkben, a bölcsibe menet. Aztán megkezdődik az iskola és csak folytatódik a gyerek túlnevelése.
Még a 7 évet sem tölti be a gyerek, mikor elég lenne leválnia az anyja aurájából, de már 4-6 féle különórára jár, táncol, zenél, énekel, idegen nyelven gagyog, hiszen az agya szivacs.... És azt megnézi-e a túlfűtött szülő, hogy kiegyensúlyozott vagy ne adj isten boldog-e a gyereke? A felszín csilli-villi, a mélység meg sehol nincs, vagy csak a sötétben tátong.

Gyorsan akarunk mindent, csak azt nem értjük, hogy ilyen nincs. Egyszerűen nem létezik. Ha valamiből gyorsan eredményt várunk, az valaminek a kárára megy. Miután elvesszük a gyerek gyerekkorát, csodálkozva, siránkozva vesszük tudomásul, hogy ezek a mai fiatalok, hogyan öltöznek, hogyan esznek, hogyan isznak, hogyan élnek... Persze, hogy ezt teszik. Hozzászoktattuk őket ahhoz, hogy mindent, most, mert megérdemled.
Pedig a várásnak óriási ereje van. Ha türelemmel, alázattal, szeretettel megvárjuk, amíg megérünk bizonyos dolgokra testileg és lelkileg egyaránt, más lesz a gyümölcs íze. Az a barack, amit a nap érlelt meg, mennyivel másabb, mint a kényszer-szedett társai. Az élmény is sokkal teljesebb, ha a maga idejében következik be, és nem gyorsítás, instanttá tétel következményében...
Jó lenne, hogy lányaink megértsék, hogy a testük nem fizetőeszköz, nem arra való, hogy bárki bármikor megkaphassa egy gyors összefonódásra. Életbevágó ebben az indokolatlanul felgyorsult világban. Mert a lányainkon múlik a következő generáció anyasága. Ha nekik nincs mintájuk, hogyan lépnek a beavatódás felé? Hogyan lesznek képesek anyaként türelemmel és elfogadással kapcsolódni a gyerekükhöz, a családjukhoz? Instantul nem megy... Csak türelemmel, alázattal, szeretettel, békével. És akkor a gyönyör másképp csillog a szájszegletben. Éretten, megérkezetten, nem sietősen lebegősen.



