Hogy is kezdjek hozzá... talán úgy, hogy mindenki tartozik valahová. Csak nem mindig az a szülőföld, ahol valóban világra jött. Így esett ez velem legalábbis. Borsodban születtem, ott is nőttem fel. De egy másik szegletében, Tündérországban, azaz Rakacán, egy kicsi faluban értem haza, immáron - remélem - a bolyongásaimnak vége szakadt. Ám mire hazaértem, az én tündérföldemen már túl sok lett a baj. És most szólnom kell, hogy aki tud, segítsen, hogy a tündérjeim, mintegy 800 embernyi kis közösség élhessen. Köztük én is, az író, aki most még idegen vagyok, de akinek megsütik, és az ajtaja elé teszik a cigány kenyeret, ahogy itt mondják: a laskát.

8 éve itt jártam, mert hívtak. A magam sorsát épp daráló, boldogtalan embert, a lapom főmunkatársát, a újságírót: jöjjek, segítsek, mert demokratikus jogaik sérülnek: nem választhatnak időközben kisebbségi önkormányzatot.
Akkor – ahogy kérték – velük éhségsztrájkoltam másfél hétig. Idehoztam a sajtót, mutassák meg ezt a gyönyörűségesen szép, igazi, érintetlen Tündérországot: Rakacát. Ahol az emberek tiszta szívűek, dolgosak, de telefon, internet és szinte pénz nélkül élnek. Mert ez az a régiója az országnak, amit csak úgy szokás (lemondással, belenyugvással) emlegetni, hogy: a legleszakadtabb, a legelmaradottabb, reménytelen...
Közben pedig nem jön ide senki megnézni, hogy ITT IS élnek emberek, magyarok, cigányok, magyar szavakat beszélnek. Ám elmegyünk Erdélybe, Amerikába, hogy felfedezzük: milyen is elszakadva élni az országtól.

Nem titkolom: szerelem lett első látásra: a csacsifogatok, a megkapó természeti szépségek, a XV. sz-i kicsi kis görögkatolikus templom, a freskófestők, akik épp a falucska főutcáján festettek egy épületet. A zöldnek ennyi árnyalata talán nincs is sehol – mondta a festőművész barátom, akivel akkor idejöttem.
Segítettünk talán, mert akkor kicsit idefigyelt a világ, elhitték: számítanak. A többségében cigányok lakta kis faluban, amelyről székely barátom azt mondta a minap, ellátogatva hozzám: pont, mint Erdélyben. Tiszta utak, gondos porták, szép, őszinte tekintetek. Akkor találkoztam az éhségsztrájkolók között egy emberrel. Biztattam: induljon, legyen polgármester, mert ha itt a cigányok vannak többségben, akkor miért is ne lehetne, hogy kezükbe vegyék a sorsukat, amelyet akkoriban a nem cigányok keserítettek.


Közben magam is megjártam a hadak útját, elmentem, itt hagytam egy rövid időre a hazámat: mert hívtak, Amerikában élő ismerősök: higgyem el, ott boldogabb leszek. De nem ment... onnan is ide vágytam, erre a kis tündér földre. Annyira, hogy tán ebbe a nagy vágyakozásba bele is betegedtem (ide is megírtam), kórházba kerültem, egy elegáns New York-i klinikán szenvedtem. És döntöttem: hazajövök, amilyen gyorsan csak tudok.

Ehhez azonban megélhetést kellett találnom. Mert itt 100%-os a munkanélküliség. Mert nem akarom elvenni senki kenyerét, mert segíteni akarok az itt élőknek, hogy aztán befogadjanak maguk közé, és hogy írhassak végre – szabadon, azt, amit akarok. Hogy ez mi is? Természetesen róluk, az életükről, a szép világukról, az igazi emberekről könyvet. Így beadtam egy pályázatot, és nyertem is erre egy ösztöndíjat. Jöhettem.... ám, az első összegnél inkasszózott a bankom... nem is én lennék, gondoltam, de addigra már Pestet elviselhetetlennek éreztem, ahová betegen hazajöttem Amerikából.

Így az elnyert összeg töredékével, de annál több akarattal megérkeztem. És láss csodát: az az ember a polgármester, akit biztatgattam. A boldogság egy napig tartott... mert másnap az előző vezetés miatt, a törvények fura helyi értelmezése mellett – inkasszózták a település számláját is. Mondhatnám, regényes, hisz ugye, ilyen csak a könyvekben, filmekben van... És lesz is, hisz meg is kell írnom....
Ám ettől itt az embereknek, a tiszta szívűeknek elveszett minden kicsi pénzük: a közmunkabér, a pedagógusok bére, és még a jövedelempótlójuk is, az a 22 ezer forint, amit az országban mindenki hideg vízre is kevésnek talál...Nos, épp a hideg víz miatt történt az inkasszó... de ezt majd később...


És ilyenkor az író, amikor már odaadta a neki is keveset, nem teheti meg, hogy csak ül, hallgatja a madarak énekét, nézi az orgona nyílását, és befogja a fülét, amikor panaszkodnak, de már kiabálnak is az emberek: miből vegyek kenyeret a gyerekemnek? Eddig nem kiabáltak, még, ha itt alkalmasint drágább is az élet, hisz a miskolci árubeszerzés megdrágítja még a kenyeret is (ezért még mindig sütik a laskát, persze, hogy a sparhert tetején... ahogy nagyanyám is tette 40 évvel ezelőtt...). Mennek az erdőbe gombáért, gyógynövényért, amit itt rettenetesen olcsón vesznek meg a hajnalban kelőktől, a nyakig sárosra, vizesre dolgozóktól. Hogy aztán kikössenek a pesti internetező háziasszonyok asztalán – kilónként több ezer forintért.

Hát szereztem egy mobilinternetet (egy szolgáltató van csak a környéken, de a hegyektől az is alig-alig fog, de 8 évvel ezelőtt az sem volt... a többi szolgáltatónak meg nem éri meg idejönni, hisz itt szegények az emberek, így ki is maradnak a nagy bummból: az információs forradalomból. Ezáltal meg le is maradnak arról, hogy tudják: milyen kicsi lehetőségeik lennének az életben maradásra), és  elkezdtem kiabálni, kérni, követelni, hogy segítsen, aki csak tud, mert itt nem az emberi jogokat kell hiábavaló tüntetésekkel, lájkolásokkal, megosztásokkal, kommentelgetésekkel védeni, hanem magát az életet – tettekkel.


Nem aprózom, aki már megtapasztalta, hogy egy beteg állatnak azonnal ezrek osztják meg a bánatos pofijáról készített fotóját, aztán a köszönőleveleket, hogy megérkezett a drága gyógykezelésre a pénz az adományozóktól, de láthatta, hogy ha emberek esnek bajba, akkor mekkora a fásult közöny – az sejtheti, hogyan omlottam össze nap mint nap többször.

Nem akart jönni a segítség, de még csak a közeliek, a barátok, ismerősök sem akarták megosztogatni a felhívásaimat.
Ám egyik nap, Kati, a Harmonet tulajdonosa, harcostársam, barátnőm nyitott egy oldalt: segítsünk vető- és pénzmagokkal. Bízva az ismertségében, bízva a Harmonet közönségének megértésében.
Azonmód sokan lájkolták az oldalt... és aztán ennyiben is maradtunk.
Ahogy a falu is. Ahová a pedagógusok a szomszéd faluból megtakarított, vagy kölcsön pénzen járnak be tanítani... ameddig tudnak, mert nekik egy fillért nem tudtak ebben a hónapban fizetni... bérletpénzt sem...

Én meg ülök itt, a régi polgármester volt otthonában, néha fázom, néha éhes is vagyok, néha mérges, és nézem, ahogy a népek kiskutyák, kiscicák fényképeit lájkolják, megosztják. Hogy mit eszünk, ha eszünk? Elmennek gyógynövényt szedni az emberek... a hideg hajnalokon szerzett virágokért kilónként 40 forintot kapnak.. És ha jut egy kiló lisztre, megsütik a cigány kenyeret, és amíg én újságírókat vezetgetek a faluban – vigyék hírét: éheznek a tündérek – az ajtóm elé teszik, befőttes üvegben mellé a gombapörköltet, meg pár zacskó vetőmagot abból a kevésből, amit neki is adományba adtak... na, nem az internetről... Mert onnan csak nekem küldtek a barátaim gumicsizmát (sóvárogva nézik a nagyon márkás lábbelit: kéne az erdőre nekik is, de miből vegyenek, és nincs is bolt a környéken, amiben árulnának), és vetőmagot, amit én megosztok, persze, ők meg cserébe jönnek, kapálnak az én kicsi kertecskémben, fáradtan, gombázás után. Nekem meg azt mondják: írjál, írjál, értünk.. hátha..

Hogy ez túl meseszerű? Nos, azok az újságírók, meg az a költő, aki már járt itt,  Tündérországként emlegeti Rakacát. De aki még így sem hiszi, az járjon utána.


Horváth Margit
NKA ösztöndíjas író
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.