Magyarországon a 19. század második felében jött el a városfejlődés új szakasza, amikor néhány évtized alatt megszűntek a középkori városok.
Vasútvonalak, nagyüzemek, gyárak jöttek létre, a nagyvárosok lakossága megsokszorozódott, tódultak vidékről az ingatlannal nem rendelkező nemesemberek, tisztviselők, értelmiségiek, iparosok és kiskereskedők, az új gyárvárosok munkásemberei és az urakat kiszolgáló cselédek.
A tőkés rendszer elitje, a kereskedő-vállalkozó nagyburzsoázia felismerte az üzleti lehetőséget: az újonnan betelepülőknek gyönyörű, két-három emeletes bérpalotákat, szerényebb úri bérházakat, tömegszállásokat, bérkaszárnyákat építtetett.
A ma oly elegánsan hangzó „polgári otthon” a nyitott körfolyosós (gangos) bérpalota vagy bérház lakása volt. A gazdag háztulajdonosok ritkán laktak ezekben az épületekben, inkább családi rezidenciákban, villanegyedekben.
Korabeli feljegyzésekből ismerjük a bérházak lakóinak érdekes, vegyes társadalmi összetételét, amikor a másik magánéletére rálátva egy házban élt gazdag és szegény. A ma is irigylésre méltó nagypolgárok ezekben a házakban a bérlők összességének legfeljebb egyötödét tehették ki, a többség közép- és kispolgár, szerényebb módú hivatalnok, értelmiségi, munkás, szegény ember volt.

Hogy nézett ki egy korabeli bérpalota, bérház?
A földszinten bolthelyiségek, irodák, kávéházak működtek, az udvari oldalon a bolti szolgák szobái, raktárak, mosókonyha és a mángorló volt. A pincében fáskamrák, raktárak, a padláson szárító és lomtárolók. Ezeket a helyiségeket a központi pozíciót betöltő házmester osztotta el és felügyelte, aki szintén a földszinten, egy szoba-konyhás udvari lakásban lakott. Nagyobb bérpalotákban segédházmester is volt, ő volt a szolgarendű „vice”.
Két lépcsőházat használtak, az első többnyire díszes, márvánnyal vagy műkővel borított, a hátsó a „cselédlépcső”, emeletenként egy-egy cselédillemhellyel. Középen találjuk a kövezett, négyszögletű udvart.
Legnagyobb alapterülete és rangja az első emeleten lévő díszlakásnak volt, itt gazdag nagypolgárok, nemesi családok laktak, néha arisztokraták is. Jellemzően 6-7 szobásak voltak, a legelőkelőbbek 250-300 négyzetméteren 10-12 szobával.
A második emelet még mindig a módos középosztályé volt, 100-150 nm, 3-4 szobás lakásokkal.
A harmadik emeletet többnyire kisebb méretű lakásokra bontották, itt már voltak udvarra néző, cseléd- és fürdőszoba nélküliek is, ezeket a kispolgárok, alsó középrétegek, boltosok, kistisztviselők vagy a munkáscsaládok lakták.
A tekintélyt a belmagasság is tükrözte, az első és második emeleti lakások magassága 4,5 méter, a harmadiktól 4 méter alatti.
A gazdagságot nem csak a szobaszám, hanem a mellékhelyiségek és a cselédek száma is mutatta.
A szerényebb polgárcsaládok is tartottak legalább egy „mindenest”, aki a konyhában aludt, összecsukható vaságyon, az úri lakásokban a konyhából kis cselédszoba nyílt számára.
A jómódúak mellett két állandó cseléd dolgozott, egy szobalány és egy szakácsnő, egy nagymosást végző alkalmi mosónő, és másod-harmadnaponként fodrásznő járt (a frizőr). Csak a felső rétegek engedhették meg maguknak a nevelőnőt (a Fräulein), aki a gyerekekkel együtt lakott és rangja szerint a családdal étkezett.
A hiedelmekkel ellentétben a polgári lakás nem a fényűző társas élet tere volt, szűk és zárt volt ehhez. Csak a vagyonos nagypolgároknál tartozott az ebédlőhöz szalon, fogadóterem, zeneszoba, könyvtárszoba, a középosztály életében a társasági élet kávéházakban, klubokbanzajlott, friss süteménnyel, a napi sajtóval, biliárd- és kártyaasztalokkal.
A legegyszerűbb, legszerényebb középosztálybeli lakástípus a háromszobás volt. Hálószobából, nappaliból, ebédlőből és a csatlakozó mellékhelyiségekből, előszobából, konyhából, kamrából, esetleg melegvizes fürdőszobából, de már vízöblítéses wc-ből állt. Az előszobából nyíltak a mellékhelyiségek és a szobák. Itt a gyerek, amíg kicsi volt, a szülők hálószobájában elhelyezett díványon, nagyobb korában a nappaliban aludt.
A polgári lakások jellemzője az L- vagy T-alakú előszoba, innen nyílt az összes helyiség, a lakószobáktól legtávolabb esett a konyha-kamra-cselédszoba szárny.
A polgári lakás - nagypolgáritól a kispolgáriig - állandó helyisége a hálószoba volt, a többi családtag és az idegenek elől elzárt terület, ahová a házastársakon kívül csak a cseléd léphetett be, hogy takarítson. Középen, a falra merőlegesen két ágy állt egymás mellett, szélükön éjjeliszekrény, rajta gyertya, lámpa, pohár, orvosság, benne az éjjeliedény és papucs. A berendezéséhez tartozott egy ruhásszekrény és egy polcos fehérneműszekrény, vagy komód. Még ha volt is fürdőszoba, a hálóban, az ággyal szemközt mosdóasztal állt, rendszerint két lavórral, kannával, tükörrel. A szegényebbek hálószobájában az ágyak előtt dívány állt, amin kamaszkoráig a gyerek aludt. Nagyobb lakásokban rendszeres berendezési darab volt még 2-4 szék (fotel), esetleg külön toalettasztal.
A hálószoba volt a legintimebb terület, az ágyak fölött szentképek, kegytárgyak, családi portrék és fényképek lógtak, vallástalan családoknál aktok, pajzán mitológiai jelenetek olajmásolatai, vagy olcsó nyomatai. Itt őrizték a család nem kiállításra szánt kincseit, az ékszert, az aranyat és a pénzt.

A polgári lakás másik hagyományos helyisége az ebédlő volt. Általában az előszobából nyílt, hogy a konyhával való közlekedés minél egyszerűbb legyen. A berendezés masszív, sötét, keményfából készült. Középen az asztal állt. Az ebédlőszékek is inkább masszívak, mint kényelmesek voltak, párnával puhították őket. Az ebédlőgarnitúrához tartozott egy nagyobb és egy kisebb ebédlőszekrény, a kredenc és a pohárszék, vagy tálaló, kályha, egy gyengén világító lámpa, tükör, egy álló-, vagy falióra, gazdagabbaknál dívány, kisasztal és fotel.
A középosztály életmódjához tipikusan hozzátartozott a napi háromszori közös étkezés. A szegényebbek télen az ebédlőt nem fűtötték, a nappaliban vagy az előszobában étkeztek. Nagypolgároknál az ebédlő díszes vendégség fogadásának színtere volt, ilyenkor egybenyitották a mellette lévő szalonnal, úriszobával.
Szalont csak a vagyonos nagypolgároknál találunk. Díszei az ülőgarnitúrák voltak, ezeket aszimmetrikusan, sarkosan helyeztek el, többnyire asztali vagy állólámpával együtt. Itt is volt pohárszék, a falakat a térhatást növelő tükrök sora fedte. A szalont főként a reprezentáció néhány fontos kelléke különböztette meg az egyszerűbb nappalitól. Jellegzetes bútordarab a vitrin, kecses, négylábú, üvegablakos, belül polcos szekrény, amelybe a család a büszkeségeit helyezte el, kitüntetéseket, érméket, családi ereklyéket, műtárgyakat, régiségeket. Szabálynak számított a ragyogó csillár. Ha a családtagok nem muzsikáltak, itt állt a zongora is, mint kiállítási tárgy, egyébként a zeneteremben, szegényebbeknél a nappaliban.
Ha a családfő megtehette, fenntartott magának egy szobát, ezt dolgozószobának, férfiszobának, vagy úriszobának nevezték. A berendezési tárgyai között íróasztal, játékasztal, könyvszekrény, dívány, pamlag, bőr ülőgarnitúra, néha pénzszekrény, a falon fegyverek, vadásztrófeák.

Vajon olyan elegánsak, otthonosak, melegek voltak-e a századvégi polgári lakások, mint ahogy azt ma sokan feltételezik?
Valójában a nagyméretű, magas szobákból hiányzott a meghittség. Sokba került a fűtésük, többnyire hűvösek, a viszonylag keskeny ablakok, a sok függöny, drapéria miatt homályosak, gyengén megvilágítottak voltak. A sok, hatalmas, oszlopos, csigavonalas bútor túlságosan nagy teret foglalt el, ráadásul porolni, tisztítani is nehéz volt őket.
A polgári középosztály nagyon igyekezett az arisztokráciát utánozni, sokat adott a látszatra, de lakásuk minél díszesebbé, annál kényelmetlenebbé, otthontalanabbá vált.
A második világháború utáni lakásínség idején az igazán reprezentatív, nagypolgári lakásokat – nem ritkán barbár módon - feldarabolták, leválasztották, visszaállításuk ma már szinte lehetetlen. Azokban az otthonokban, ahol a helyiségek és eredeti funkciójuk visszaállítható, az eladási árban joggal érvényesíthető a nagypolgári életérzés. Legyünk körültekintők viszont, ha csupán a belmagasság és a kihasználhatatlan terek maradtak meg.
Forrás és további részletek: Hanák Péter: Polgárosodás és urbanizáció.
Stefanik Ildikó
E-mail: stefanik.ildikongatlanrevo.hu
Tel.: 70/97 87 001



