Nagyon tetszik nekem ez a meghatározás. Egy nevelőnek mindig képeznie kell önmagát, hogy másokat tanítani tudjon. Módszerei nagyon jók lehetnek, ha látja, melyik diákjához milyen kulcs való, melyiknek milyen képessége vagy hiányossága van. Melyiket mire kell serkenteni, vagy éppenséggel inteni. Nemcsak értelmi képességekkel, hanem széles látókörrel is kell bírnia; nemcsak nagylelkűnek, hanem nemes szívűnek is kell lennie! De a legfontosabb természetesen, hogy szeresse a gyerekeket.
Minden tanító számára nélkülözhetetlen a jó Isten által adott alapelvek ismerete és elfogadása, mert uralkodó hatalommá kell lenniük saját életükben is. Gyakorlati életükben nélkülözhetetlen a tapasztalat. Rend, alaposság, pontosság, önuralom, derűs hangulat, kiegyensúlyozott vérmérséklet, önfeláldozás, feddhetetlenség, udvariasság - lényeges tulajdonságok mindnyájunk számára. Csak akkor gyakorolhat maradandó befolyást a jóra, ha ő is cselekszi azokat a tanítványaival való mindennapi kapcsolatában.
A jó tanár állandóan magasabb teljesítményekre és jobb módszerekre törekszik. Élete folyamatos növekedés. Az ilyen tanító munkájában elevenség és felüdítő erő van, amely lelkesíti tanítványait is.

A tanárok gondjaira bízott gyermekek nagyon különböznek egymástól természetükben, szokásaikban és nevelésükben. Fontos, hogy a tanító ébressze őket felelősségük tudatára. A tanító a hibák sikeres kiküszöbölése érdekében rokonszenvvel, szeretettel és belátással kezdjen a tanítványaiban megnyilvánuló hibák és tévedések okainak feltárásához. Tapintat, ügyesség, türelem és szilárdság szükséges ahhoz, hogy mindegyik tanítványának segítséget tudjon nyújtani. Az ingadozót és a kényelemszeretőt az ilyen segítség és bátorítás nagyobb igyekezetre serkenti; a csüggedtek számára rokonszenvet és megbecsülést jelent, amely felkelti a bizalmat és erőfeszítésre sarkall. Az ifjúság megérzi, hogy a tanító bízik benne, és csak kevesen lesznek, akik nem akarnak majd méltónak bizonyulni a bizalomra. A gyermekek és ifjak javára szolgál a bizalom és az eredmény elismerése.
Meglepődve, szinte megdöbbenve hallgatom sok tanító, tanár panaszát: „Beleírtuk gyermekük ellenőrzőjébe, hogy mikor várjuk a kedves szülőket szülői értekezletre, s alig két-három szülő jön el, hogy halljon valamit, vagy kérdezhessen gyermeke tanulásával kapcsolatban.”
Beszéltem olyan felső tagozatban tanító tanárokkal, akik elmondták: még azt sem nézi meg a szülő - ha nem helyben jár a gyermeke iskolába -, hogy a városban hol van, és milyen az az iskola, ahol a gyermek tanul. Úgy érzem, ezt nem lehet sem megérteni, sem elfogadni.
Itt a sarki óvoda egyik dolgozója a következőt mesélte nekem. A gyermeket elvitték egy orvosi vizsgálatra Budapestre. Délután két órára már hazaértek, s az Anyuka visszahozta gyermekét arra a két órára az óvodába. Mit szólsz hozzá – kérdezi tőlem - , nem hogy örülne, hogy egész nap gyermekével lehet, még arra a két órára is visszahozza – szinte menekülve a gyermekével való együttléttől. Kicsit meglepődtem, s azóta is nagyon sajnálom azt a kis gyermeket.
Sok szülő - mondhatni sajnos, hogy nagyon is sok - a nevelés nagy felelősségét, az óvónőkre, a tanítókra, a tanárokra hárítaná át. Ez nagyon helytelen gondolkodás. A szülői nevelést, a szülői felelősséget senki nem tudja pótolni.
Bár nekem nincs gyermekem, mégis van egy rossz tapasztalatom egy óvodával kapcsolatban. A brazil típusú természetgyógyászati kezelések után - addig meddő nőknek – született gyermekeket „természetgyógyászati unokáimnak” nevezem. Már húsz éve lesz most szeptemberben, hogy az első ilyen kis gyermek megszületett. (De ilyen számtalan van belföldön és külföldön egyaránt.) Jó kapcsolat alakult ki a szülőkkel, ami ma is megvan. Gyakran látogattam őket, s ők is viszont, s hamar elrepült a három év, mire Danikának óvodába kellett mennie. Két hétig járt, különböző betegségek, láz, nátha, stb. miatt három hétig az anyuka táppénzen volt vele, újból két hét óvoda, s újból a táppénz, s ez így ment sorban. A szülők kezdték figyelni a dolgokat, s hamarosan kiderült, hogy az egyik dada vagy óvónő már az első naptól fogva nem fogadta jól a gyermeket, s ez akkora lelki törést okozott nála, hogy másik óvodába kellett átíratni. Sajnos ilyen is van.

Az együttműködés munkája a szülőknél kezdődjék az otthoni életben. Tanítsák meg gyermekeiket arra, hogy hűek legyenek Istenhez és mindenkihez, akivel kapcsolatba kerülnek életükben. Ha ilyen neveléssel küldik őket iskolába, nem lesz ok aggodalomra; támogatják majd tanítóikat és tanulótársaiknak is példaképül, bátorításul szolgálnak. Azok a szülők, akik ilyen nevelést nyújtanak, valószínűleg nem bírálgatják a tanítót gyermekeik jelenlétében. Érzik, hogy gyermekeik érdeke és az iskola iránti igazságos eljárásuk megköveteli, hogy amennyire csak lehetséges, támogassák és becsüljék azt, aki megosztja velük a felelősséget.
A tanítók látogassák meg tanítványaikat otthonukban, így megismerik azokat a körülményeket és hatásokat, melyek között élnek. Személyes érintkezésbe kerülve velük megerősíthetik a hozzájuk kapcsolódó kötelékeket, s jobban fogják tudni, hogyan kezeljék őket. Az a nevelés, amely úgy fejleszti az értelmet, hogy önálló gondolkodásra bátorít, olyan erkölcsi jelentőséggel bír, amelyet csak nagyon kevésen értékelnek. A helyes és helytelen közötti különbségtevés képességével csak akkor rendelkezhetünk, ha egyénileg mindig Istenre támaszkodunk.
Minden pedagógusnak, aki szívvel-lélekkel végzi igen nehéz és felelősségteljes munkáját, mély tisztelet és megbecsülés jár. Tanítványaitól azért, mert egész évben fejleszteni akarta tudásukat, a szülőktől pedig azért, mert gyermekeik értelmi színvonalát igyekeztek emelni minden erejükkel.
Szüleimtől úgy tanultam, hogy tanáraink is nagy tiszteletet érdemelnek, hiszen ők is az életre
akarnak nevelni bennünket, s hogy ez milyen sikerrel jár, az nemcsak rajtuk, hanem saját magunkon is áll. Tehát becsüljük meg őket. Kívánom, hogy minden szülő és minden tanuló így emlékezzen tanáraira.
Hasonló írásokat olvashatnak a szerző Egészség minden napra című könyvében.
Feketéné Bokor Katalin
30-265-0734
www.bokorkatalin.hu
Képek: www.morguefile.com



