Hajnali négykor kelt minden nap, hatra járt dolgozni, s ha hazajött, ledőlt egy kicsit pihenni, közben mi ott üldögéltünk körülötte, s ő képzeletben elvitt minket a világ minden tájára. Legjobban talán az óceánok vidékét szerette, vele utaztunk az általa készített tengeralattjárón. A hajónak minden részét pontosan ismertük, mivel ő tervezte és a barátaival közösen hozták létre – gondolatban.

A családban
Délutánonként számbavett minden javítani valót a házban. Vizet, villanyt, liftet, mindent megjavított. Általa ismertük meg a szerszámokat. Több szerszámosládája volt, hiszen minden szakmához más kellett: a nagy vízhálózat javító kulcsoktól a pici villanyszerelő csavarhúzóig. Ő tanított meg fát vágni: a pincében volt a tüzelőfa és szén, hatalmas rönköket hoztak nagy kocsikkal, és azokat kellett a pincében hasábokká és gyújtóssá aprítani. Nem féltett minket se a nagy baltáktól, se a fejszéktől. Ott vágtunk egymás mellett gyufavékony szálakat is. A pince is varázslatos hely lett meséi által. Mindig valamit tervezett, leginkább perpetuum mobilét. Sikerült is néhány ismerősét kicsit megkopasztani, mert ők is segítettek a várható Nobel-díj reményében.
Hét végén a Dagályba mentünk, ott találkozott a munkatársaival. Jó volt látni, hogyan mókáznak, viccelődnek idős és fiatal férfiak. Az egyik húsz év körüli fiú nyakába vette nagyapámat és belebukfenceztek a vízbe. Máig is őrzöm a régi fényképet róluk.
Hogyan lehet megőrizni a lelki tisztaságot?
Csodálatos nagyanyám mellett a férjének mindig az első hely jutott. Volt saját ágya, heverője, karosszéke, és övé volt a csirkének a combja. Felesége mindig azt főzte, amit a férje szeretett. Amikor pedig a nagyanyám testvérének meghalt a férje, és ott maradt öt gyerekkel (négy lány és egy fiú), nagyapám természetesnek tartotta, hogy az ő fizetéséből ezentúl tizenegyen esznek. Az egyszoba-konyhás lakás asztala körül tizenegyen ültek vasárnap. És nagyanyám főzte a bablevesét, a grenadírmást, palacsintát, hat levél tésztát gyúrt naponta s az ágyra terítette őket, hogy jobban lehessen metélni.
Nagyanyámék hatan voltak testvérek a „régi békeidőkben”. Apja egy szállodát bérelt, és nagyanyám a konyhán szeretett dolgozni, egyébként pedig alsónemű-varrónőnek tanult. Míg dolgozott, énekelt, Minden népdalt, műdalt, operettet ismert, esténként pedig együtt énekelt a család, nagyapám szépen tercelt. Svábnak nevezte magát, ott minden dalt tudnak tercelni.

Hat gyerek is szép szám, de nagyapámék huszonketten voltak testvérek. Mi ismertük a legidősebb Franci bácsit, s a legfiatalabbat: Karcsit. Egy 99 éves hölgyrokon él még a családból, ő is szívesen mesél erről a különös múltról, ahol a közös dédnagymamánk 22 gyereknek adott életet, s a legtöbbjük átélt két világháborút katonaként vagy gyerekeket nevelve.
Mit tanultunk tőlük mindnyájan?
A család összetartó erejét. Ebben a családban senki se éhezhetett a legnehezebb időkben sem. Barátot, rokont befogadtunk éjszakára, néhány hétre vagy évre. Szerencsére apám is ilyen családból származott, így nálunk is lakott néhány rokon, és zsíroskenyér mindenkinek jutott egyformán. Azt ette a vendég, amit a családtagok.
Nagyapám kórházban halt meg rákosan. Naponta bejártunk hozzá. Már nem akart mellső fekvőtámaszokat csinálni, de a szobatársakkal ott is viccelődött. Nyolcvanegy évesen azt mondta, hogy anyám a felesége, nagyanyánk pedig az anyja. Nagyanyám pedig mosolygott, mint mindig, amikor nagyapám nagyokat mondott. Nem javította ki, semmiért se sértődött meg. Egyszerűen csak szerette.
Dobosy Ildikó
Képek:
piqs.de: cyberdemon - Live The Moments
piqs.de: kk+ - Ricky



