Szerzőnk és párja a pocaklakóval remélt találkozó helyett két unott pacákkal találkozik, akik csak a képernyőn homályló pacákkal törődnek. A helyiségen áthomályló néhány alak is inkább pocokra, mint babától gömbölyödő pocikra emlékezteti a szemlélődőt. A lányokban, mint vizsgálati alanyokban, a pacik pöcök jellegű szerszáma idéződhet fel

Szerzőnk és párja a pocaklakóval remélt találkozó helyett két unott pacákkal találkozik, akik csak a képernyőn homályló pacákkal törődnek. A helyiségen áthomályló néhány alak is inkább pocokra, mint babától gömbölyödő pocikra emlékezteti a szemlélődőt. A lányokban, mint vizsgálati alanyokban, a pacik pöcök jellegű szerszáma idéződhet fel a szívük alatt hordott picik helyett – bizonyos szodómiát érintő kívánságok kíséretében –, ám e következtetés levonása az olvasók dolga marad.

Én valami egész másra gondoltam, mikor az ultrahangról hallottam, olvastam. Egy egész intim élmény volt a fejemben, egy különleges találkozás a számomra oly vonzó modern technika vívmányának segítségével, ami a mamát és a babát közelebb hozhatja egymáshoz.


Ajjaj, én nagyon vártam ezt a dolgot. A férjemet „behülyítettem”, hogy jöjjön el velem. Időpontot kaptunk egy kórházban az ultrahangos vizsgálathoz. Több mint két hét várakozás? Ugyan, mit nekünk! Hiszen annyira rég készülünk erre a babára, legalább nagyobb lesz, láthatóbb a mi kicsikénk, a kis drágaság, aki itt ficánkol már, és akit még csak én érzek. Akit apája még csak az én elbeszélésemből ismer. Annyira jó lesz, hogy most megpillantja! Hisz úgy is imádjuk a számítógépes izébigyókat. Főleg az én jó férjem kedvel mindent, amihez monitor meg szkenner tartozik. Az ultrahang ketyere meg éppen egy ilyen szerzet.

Időpontunk van, hetekkel korábban kaptuk, hát természetesen, jó magyar szokás szerint várakozunk. Na de három órát? Mikor már elegünk lesz a kényelmetlen „esztékás” székekből, elhatározom, visszakérem a beutalómat, mondván, megoldjuk mi ezt majd máshol, mert ez így már riasztó. Akkor gyorsan behívnak, el ne riadjon DR. X kedves betege, hisz akkor jaj a jó hírnévnek. A csőszerű szobában Fatime fátylánál is rövidebb, áttetsző, gyűrött, talán nem olyan koszos függönyke, két ficakban, egymással szemben. Nővérke – kicsit nagyot hall, de legalább képes négy ujjal gépelni, ami nem hátrány, ha doktorunk háttal neki diktál – alázatosan Doktorúr, (oh mit is írok!!!) DOKTORÚR felé fordulva. Mindketten hátal az érkezőnek, mintha a betérő lenne itt a legutolsó.

Bezavarnak a függöny mögé, ebből a szögből kiválóan látom az előttem vizsgálatra került nő nemi szervét teljes rálátással. Hüvelyi ultrahang. Ez azt jelenti, hogy egy műziét helyeznek fel a hüvelybe, és a vizsgálati alany – igen, jól olvasod, nem kismama, nem egy ember, nem egy gyermeket váró asszony, csupán vizsgálati alany – széttárt lábakkal egy szemközti ficakban a bejárattal szemben fekszik. Közben érkezik néhány külsős egyed. A kartonozóból például bajszos középkorú. Arcán látni, hogy már „sokat látott”, nem is figyel oda többet, mint egy oldalra vetett pillantásnyit. Elfecseg a szöszke és tényleg nagyothalló nővérkével, majd leadva a cédulkáit, távozik. Érkezik közben egy doki-forma szerzet, csak úgy bekukkant, leselkedésének oka nem derül ki. Közben egy nőt vizsgálnak, széttárt lábakkal fekve.

Eközben ifjú titán ultrahangos DOKTORÚR anélkül, hogy alanyára nézne, diktál a nagyothalló szőkének. Én mindeközben a függönyke mögött figyelek. Ki vagyok akadva, mint egy ócska ruhán a lógó kapocs. Szólni, tudatosítani mindezt, alig van időm, már hívnak is. Közben meg már rendelik be a következőt. Hogy a férjem kint vár, hogy megnézné a születendőt? Ugyan, miféle luxus ez, azért a havi rengetegért, amit TB gyanánt levonnak tőlünk!? Férjem kinn reked, esélyem nincs szót emelni az érdekében. Új nő érkezik, nem kismama.

– Ő legalább a takarásban lévő fülkében vetkezhet, így nem lát a lábam közé... – gondolom, míg az ágyig jutok. Az ágyon nem töltök egy percet összesen. Nem szólnak hozzám sem, ahogy az előzőt sem tisztelték meg azzal, hogy beszéljenek vele. Nem mutatják, hol a gyerek feje, füle, lába! Ha ügyes vagyok, kihámozom. Úgy érzem magam, mint egy pina. Ne hidd, hogy obszcén, vagy káromkodó vagyok. Itt nem érdekel senkit más énbelőlem, csak ez az egy testrészem. Igen, én itt egy érdektelen pina vagyok. Itt fekszem, nézem a gyerekemet, fekete-fehérben, 10×10 cm-es minitévén, hanyatt fekve. Próbálok neki örülni, már amennyire egy pina örülni tud.

A gyereket nézem a monitoron. Szép. Mi tagadás, egyszerűen gyönyörű. Elnézném még egy kicsit, de ezzel ki a csuda törődik? Négy mondatot kell csak diktálni róla, hogy minden rendben van, és már mehetek is kifelé. Gyorsan kérek egy printet a piciről, legalább ennyit hadd mutassak a Drágának az ajtó előtt. Lóg az orra. Ő úgy készült! Be akart jönni! Hisz ő az APA! És kizárták valamiből. Az élményből, hogy meglássa a babánkat. Kullogunk lefelé a lépcsőn. Mesélem, hogy mi volt, öt percben a félperces élményt. Hogy legalább valamit megérezzen belőle. Vigasztalom, majd legközelebb okosak leszünk!

Aztán eljön a legközelebb. Felhívjuk Z. doktort, akit ajánlanak, hogy nála a privátban is van ultrahang, de kiderül, hogy ezt a spéci vizsgálatot csak a kórházban lehet. Z. doktor jó (pénz)ember, be is visz bennünket egy vizitdíjért várakozás nélkül az ultrahang szobába. Ott várakozik Dr. „B vizsgás” ultrahangász. Kár volt arckarakterológiai tanulmányokat folytatnom. Ahogy pestiesen mondják „leveszem” a fickót. Élete egyik legnagyobb teljesítménye, hogy képes fémkeretes olvasószemüvegén át a monitort nézni és a kezével a szkennert fogni egyidejűleg. Önhibáján kívül korán öregedő alkat. Már rég látott embert, bár naponta járkál közöttük. Szereti az italt, és jobb híján megpróbálja szeretni önmagát, elég kevés sikerrel. Többre nincs ideje. Már rég megszedte magát annyira, hogy már ne érdekelje az a néhány pénzdarab, amit a hozzánk hasonló, halandó pártól egy néhány perces ultrahangért egyáltalán leeshet. Így hát tojik ránk. Hasamra átlátszó enyőke kerül.

Férjem áll a doki feje felett, sasolja a monitort. Legalább most beengedték. Doki neki háttal, nekem félig hátal a mellette ülő ifjú titánnak magyaráz az ÉN, a MI gyerekünkről. Talán szólni kéne, hogy ott vagyunk ám mi is: a monitoron bugyborgó képződményt legyártó szülőpáros.

A férjem grimaszokat vág. Ő is csak a Rorschach ábrákat látja. Megpróbál kérdezni. Letorkolják. Énnekem röhögni kell. A férjem arcán grimaszok. Vicces. Meregeti a szemét, és rá van írva: teli a csipkés napozója, és nem érti, hogy hol van itt a gyerek. Elfordulok, hogy megőrizzem komolyságomat. A függönyt bámulom a monitor és a gyerek helyett. A függöny mellettem egy neves szállodalánc emblémáját hordozza, gazdagon és áradóan. Láthatóan lopott darab, de legalább jól takar. A gyerekről továbbra sincs infónk. Kérdezünk. - Mit látni most? A doki a férjemnek mutogat, én a kis monitoron a fejem fölött semmit nem tudok kivenni, csak a végén egy gerincoszlopot, meg egy talán-lábat. Meg sok-sok pacát. A mutogatás másfél mondat, majd újra átbeszélnek a fejünk felett és nagyothalló nővérkének diktálnak. Innen tudjuk meg, hogy a magzat normálisnak látszik, mint neves politikus asszonyunk kampányában Magyarország.

Cinkosan összenézünk a férjemmel: – Mi ezért több pénzt nem adunk! S míg én törölgetem a hasimról a rákent trutymákot, mi is átbeszélünk a dokik feje felett, ez itt úgy látszik nem zavar senkit. A doktorúr tovább okítja ifjú tanítványát, mi egy eredményhirdető cetlivel a kezünkben távozunk.

Még mindig nem voltam ember. Nem voltam anya, vagy nő, esetleg fizető páciens, aki szolgáltatást kap a pénzéért. Csak egy alany voltam újra. Akit nem vettek figyelembe. A szülés ebben a kórházban lesz. Vajon kinek a kezére kerülök? Az én orvosom ott lesz... remélem...

Elhatározom magamban, ha bármi nem tetszik, én bizony a szülés előtt is képes leszek rá, hogy hazamenjek! És ha még egyszer kísérleti nyúlként bánnak velem, akkor pedig „ultra-hangosan” fogok reklamálni emberi, anyai, magzati jogainkért. Azért, hogy vegyék észre kérem, hogy itt érző lények közlekednek, s riadnak az orvosok iránti, évszázados mű-tisztelettől ijedtre a kezük alatt, míg ők hozzászokva a napi rutinhoz embertelen és örömtelen gépezetként végzik monoton munkájukat műfütykösökkel és has-szkennerekkel bánva, de az embert, a születendőt, nem látva meg.

G.K.

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.