Napjainkban új kultuszát éli a méhviasz, de nem újkori hagyoimány, hiszen gyökerei az ókorba nyúlnak vissza. Ízisz például Hórusz testét méhviaszban tartósította, ahogy a mítoszból megtudhatjuk. A görög mondabeli Daidalosz méhviasszal ragasztotta össze a szárnyakat magának és fiának, Ikarosznak, hogy Kréta szigetéről elmenekülhessenek Minósz király hosszúra nyúlt vendégszeretete elől. Ikaros azonban túl közel repült a Naphoz, így a viasz megolvadt, a szárny szétesett és a fiú a tengerbe zuhant.
A középkorban vetekedett a méhviasz értéke az aranyéval, a cserekereskedelemben is használták a mézet és vele együtt a méhviaszt. A középkori templomokban jelent meg elsőként az ebből készült gyertya, melyet fűtésre és világításra használtak. Kizárólag állati eredetű viasz létezett akkoriban, a később megjelenő ásványi és növényi viaszok mellett azonban eltörpült a méhviasz jelentősége.
Amióta újra divatba jött, használják a kozmetikában, fényesítőszerként, valamint gyertyának. Nemcsak szép és természetes a méhviaszgyertya, hanem nagyon kellemes az illata is. Mindezek mellett egészséges, levegőtisztító hatása van, és kitűnően alkalmas légúti betegségek gyógyítására.

Gyertyakészítés
A méhviaszt méhészeti boltokban tudunk beszerezni, vagy egyenesen egy kedves méhész ismerősünktől. A boltban préselt lapokat vehetünk, melyekből egyszerűen gyertyát csavarhatunk. A lapból a megfelelő nagyságú részt levágjuk, közepébe egy kanócot helyezünk, és a lapot feltekerjük.
Az öntött gyertyák készítéséhez formára van szükségünk, a legjobb a gumi forma, mert abból könnyen kiszedhető majd a kész gyertya. A viaszt vízfürdőben fel kell olvasztani, nem szabad közvetlenül a láng felett, majd az olvadt anyagot bele kell önteni a formába, közepére kanócot helyezni és várni néhány percet, míg megdermed az anyag.
Hasonló figurális öntőformák segítségével lehet különféle díszeket készíteni, melyet a karácsonyfára vagy asztaldíszre helyezhetünk.



