Az éves ciklussal rendelkező vándorló állatok - rovarok, rákok, halak, madarak és emlősök egyaránt - gyakran különös tudással rendelkeznek arról, hogy mikor és merre kell elindulniuk, tájékozódó képességük pedig sokszor bámulatra méltó.

Az éves ciklussal rendelkező vándorló állatok – rovarok, rákok, halak, madarak és emlősök egyaránt – gyakran különös tudással rendelkeznek arról, hogy mikor és merre kell elindulniuk, tájékozódó képességük pedig sokszor bámulatra méltó.

Az állatvilág legbámulatosabb vándorai a madarak. Lenyűgöző és misztikus teljesítményekre képesek. A világ madárfajainak fele elköltözik az év egy bizonyos szakában, majd visszatér költőhelyére. E vonulás haszna, hogy a madarak a helyszínváltásnak köszönhetően táplálékban gazdag telelőhelyre jutnak. A vonulási útvonalak fajonként meglehetősen különbözőek lehetnek, amelynek részleteiről csak egy vaskos atlasz lapjain lehetne pontos térképet szolgáltatni. Változatos annak a távolságnak a hossza is, amelyet megtesznek eközben, ez alapján beszélünk rövid-, közép- és hosszútávra költöző madarakról.

A madárvonulás titkait vizsgálva az a kérdés is felmerül, hogy miként tehetnek meg apró madarak óriási távolságokat anélkül, hogy út közben végletesen kimerülnének és elpusztulnának. Sokan közülük leszállás nélkül repülnek a végcélig, és ez rengeteg energiát igényel. A repülés hatékonyságát sok tényező befolyásolja. A megtehető távolság az elraktározott energia mennyiségétől, és felhasználásának ütemétől függ.

A tüzestorkú kolibri (Archilochus colubris) súlya mindössze 3-3,5 gramm! Ez az egyetlen kolibrifaj, amely Észak-Amerika keleti részén költ. A telet pedig Mexikó és Panama között tölti. Ehhez persze át kell vágnia a Mexikói-öblön, ami majdnem 1000 kilométer, a tél végén pedig vissza is kell jönnie. Szép kihívás egy háromgrammos madárnak, táplálkozás és pihenés nélkül… A madárka az öböl átrepülése közben másodpercenként 75-ször csap a szárnyaival, 25 órán keresztül, megszakítás nélkül. Ez több mint 6 millió szárnycsapás folyamatosan!

Számítógépes modellek és beható anyagcsere-tanulmányok segítségével a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a kolibri erre egyszerűen nem lehetne képes. A három gramm súlyú kolibribe „nem fér” elegendő energia az úthoz: menet közben el kellene fogynia az üzemanyagának. Hogy mégis átér a túlsó partra, azt annak köszönheti, hogy a vonulás előtti időszakban zsírkészletet halmoz magára (duplájára növeli testsúlyát), és kihasználja a kedvező hátszelet is. Ez azonban nem hogy könnyebben érthetővé teszi, hanem még elképesztőbbé teszi a dolgot: honnan tudja a madár, hogy hízókúrát kell tartania? Minden összetevőt figyelembe véve, a távolság megtétele valóságos bravúr a kolibri részéről. Nyilvánvalónak tűnik, hogy ehhez először valakinek a költözés módját kellett bravúrosan megkomponálnia.

A tökéletes erőbeosztás

Hasonló a helyzet az alaszkai pettyeslile (Pluvialis dominica) esetében is. Ez a szintén apró madárka Alaszkától repül Hawaii-ba, s útja során 3600 kilométert tesz meg egyhuzamban a nyílt óceán felett. Hogyan képes energia (táplálék) felvétele nélkül megtenni ezt az utat, amely jóval több energiát emészt fel, mint amennyivel a madár rendelkezik?

A madarak energiatartaléka a testükön zsír formájában raktározódik. A pár hónapos pettyeslile szülei röviddel azután elhagyják a kicsiket, hogy azok megtanultak repülni, és „szabadságra mennek”, elrepülnek Hawaiiba. A kis lilék ezután rövid idő alatt híznak 70 grammot – több mint a testsúlyuk felét felszedik. Ez lesz az üzemanyag-tartalék a nagy utazás során. Egy átlagos termetű pettyeslile alaszkai indulásakor kb. 200 gramm súlyú, melyből az említett 70 gramm a tartalék zsír. A szárnyas bajnok súlya nem csökkenhet 130 grammnál kevesebbre, mert ha minden tartaléka kimerül, menthetetlenül elpusztul.

Egy óra repülés során a madár mindenkori testsúlya 0,6%-át éli fel – így az út megtételéhez 82,3 gramm zsírra lenne szüksége. Vagyis 117,7 grammra fogyna, ami egyet jelentene a halállal: már 72 óra repülés után, 800 kilométerrel a cél előtt az óceánba zuhanna. A végzetes súlyvesztés miatt nem érhetne célba.

Mi történik mégis, hogy ez nem következik be, és a pettyeslile eléri a Hawaii szigeteket? A pettyeslile gazdaságos sebességválasztása és a csapat kötelékben való repülése segít túlélni ezt a lehetetlen utazást. Ugyanis minden madár rendelkezik egy optimális repülési sebességgel. Ha ennél lassabban repül, akkor nehezen tudna a levegőben maradni, ha pedig gyorsabban szárnyal, akkor a levegő súrlódásának legyőzéséhez túl sok energiát kell felhasználnia. Ugyanúgy, ahogy egy bizonyos sebesség felett az autó is több benzint „eszik” ugyanazon az útszakaszon. Míg azonban mi megállhatunk tankolni, a pettyeslile számára ez a lehetőség nem áll fenn. Az óceán végtelenjében nincs egyetlen sziget, félsziget, vagy száraz folt, ahová leszállhatna, úszni pedig nem tud.

Az optimális energiatakarékos repülési sebesség madaranként változó (függ a testfelépítéstől és a tollazattól is), az amerikai pettyeslile esetében ez 51 km/óra. A pettyeslile pontosan betartja ezt a sebességkorlátozást. Ennek a tempónak a tartása még csak azt eredményezi, hogy feleslegesen nem veszít energiát. De hogyan sikerül lefaragnia az energiaszükségletből, hogy ne a nyílt tenger felett érje utol a sorsa?

A csoport „V” alakzatban való repülésének segítségével takarítják meg az energiát. Repülés közben a madarak szárnya mögött légörvények keletkeznek, melyek a mögöttük haladókat segítik a haladásban. Az élen haladó madarat társai időnként leváltják, így a csapat összes tagjának módja van arra, hogy a légörvények segítségével repülés közben akár 23% energiát is megspóroljon. Így lehetséges, hogy a pettyeslile a számított 82,3 gramm zsír helyett csak 63,4 grammot fogyaszt tartalékjából. Így pár gramm vésztartalékkal érkezik célba, ami még egy esetleges ellenszél esetén is kisegíti.

A természet mérnökének abszolút precíz számításai repülőmérnököket megszégyenítően pontosak. Van valaki, aki szerint a pettyeslile vándorlása evolúció útján alakult ki, és esélyes magyarázatot is tud adni erre vonatkozólag? Mondjuk, hogy a lilék eleinte csak 1000 kilométert vándoroltak, aztán a vízbe fulladtak. A következő generáció tagjai már 1200 kilométert tettek meg, és ott hullottak a vízbe. A rá következő nemzedék már 1500 kilométerre jutott, a következő pedig… Pardon, álljunk meg egy pillanatra. Ha már az első generáció a vízbe fulladt volna, akkor hogy beszélhetnénk utódokról, és bármiféle fejlődésről?

Ha bárki mégis fejlődéstörténeti magyarázatot kívánni kidolgozni e jelenségre, néhány megválaszolandó kérdést ajánlunk szíves figyelmébe. Honnan tudják a pettyeslilék, hogy éppen Hawaiiba kell repülniük? Honnan tudják – vagy honnan találták volna ki az őseik –, hogy milyen irányba kell ehhez indulniuk? Mi késztette volna a madarakat, hogy a végeláthatatlan óceán irányába induljanak? Hogy találták meg a parányi szigeteket a Csendes-óceánban? Honnan származik a navigációs rendszerük, melynek segítségével tartani és korrigálni tudják az irányt – mindenféle látható tájékozódási pont nélkül –, még olyan esetekben, mikor vihar téríti el őket? Honnan tudják, hogy indulásuk előtt meghatározott idővel intenzívebben kell táplálkozniuk, hogy elegendő zsírt építsenek be a testükbe?

Persze legyinthetünk, hogy ezek csak az ösztönök és a hormonok hatásai. De azzal, hogy tudományos nevet adtunk a csodának, egyáltalán nem magyaráztuk meg az eredetét.

Isvara

Egy könyv, amely egyszerre gyönyörködtet, szórakoztat és gondolkodtat.

„A természet IQ-ja”
160 oldalon, 200 színes képpel illusztrálva. Ára 3500 Ft.

Megrendelési szándékát jelezheti az alábbi címen: MKTHK-BHAKTI, Budapest Pf. 18. 1286. vagy itt, e-mailen

Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Címkék:
Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.