Ha mindezek közül egyik sem, akkor vegye a vállára és nyugtassa, mert Ön az Anyja és ez a legbensőségesebb kapcsolat. Andrea szerint a gyermek egyéves kora előtt általában nem " hisztizik". Ugyanakkor hajlamos arra, hogy megszokjon valami jót, ami esetleg csak kivételes (ld. cumisüveg esete kontra szoptatással nehezebb ’munka’). Egy biztos: a gyerek az első egy-két évére nem fog tudatosan emlékezni, de a szülői "kihagyások", következetlenségek terheit a szülő fogja viselni egész a kamaszkor utánig.
Hiszti és dackorszak
NEM! Közli a cseppnyi gyermekünk, és nem értjük, hogy változhatott meg a mi kis édes csemeténk, abból az engedelmes kis apróságból ilyen dacos kis méregzsákká. Más mamák kaján arccal figyelnek bennünket, lám, milyen rosszul is bánunk a csemeténkkel, és azonnal kész van a lelkifurdalás: - Jó anya akarok lenni! - gondoljuk, és nem büntetünk, ráhagyjuk a gyerekre a döntést. Ha nem, hát nem. Vagy be akarjuk bizonyítani, hogy igenis a szülő szava dönt, és rátoljuk a gyerekre a saját akaratunkat. Azt minden esetben érezzük, hogy egyik eljárás sem helyes, de semmi kivezető ötletünk nincs, mit is tehetnénk még.
A dackorszak
Mielőtt a dackorszakról beszélnénk, beszélni kell a tiltás-megengedés egyensúlyáról. A gyerekek két dologtól szoronganak rendkívüli módon: ha túlzottan, egyfolytában korlátozzák őket (ilyenkor kétségbeejtően gyámoltalannak érzik magukat), vagy ha túl megengedőek a felnőttek (ilyenkor nem érzik magukat biztonságban, mert nem világosak számukra a felnőttek szándékai).
Milyen tiltások vannak?
- Az egyikbe tartoznak azok, amelyek be nem tartása a gyermek vagy környezete életét, testi épségét veszélyeztetik. Ezek a tiltások nem jelentenek igazából lélektani nehézségeket. Csak azt jelentik, hogy egész pici korban nem tesszük ki a gyermeket veszélyhelyzetnek, később pedig a veszély megmagyarázásával és bizonyos mértékig a kellemetlen tapasztalatok szemléltető tanulsága révén meggyőzzük kívánsága, cselekedete oktalan voltáról.
- A korlátozások másik csoportja, melyek önmagukban úgyszólván értelmetlenek, összefüggésben állnak az egyes kultúrák szokásrendszereivel. A tiltásoknak ez a csoportja 3 fő téma köré sűríthető: a pontosság, a tisztaságra szoktatás és az illemszabályok csoportjába. Csakis ezekkel a korlátozásokkal szemben merülhet fel a kérdés, hogy szükség van-e rájuk, s ha igen, miért és mennyiben. Amikor ezekre a kérdésekre válaszolunk, szem előtt kell tartanunk, hogy a kisgyermeknek milyen nehéz megbirkóznia saját érzelmeivel, indulataival és félelmeivel. Nehéz egyszerre megfelelnie a felnőttek elvárásainak és saját belülről fakadó igényeinek, vágyainak.
Egészen pici gyerekek még nem értik a tiltást, illetve a tiltás magyarázatát, de érzik és értik a szülő hangsúlyát, illetve mondanivalójának érzelmi színezetét. A kétévesek önuralmának megnyilvánulásait elsősorban a szülői szeretetre, illetve az annak elvesztésétől való félelemre vezethetjük vissza. A gyermek azért győzi le - fokozatosan - ösztöneit, mert szüleinek akar örömet szerezni. (Csak sok hasonló eset ismétlése után képes feláldozni örömszerző törekvéseit a szülői dicséret oltárán.) Hároméves korában önkontrollja még mindig külső tényezőktől - szülei dicséretétől-szidásától - függ.
Mikor alakul ki a gyerek lelkiismerete?
A lelkiismeret, amely olyan követelményekből és tilalmakból áll, amelyeket a személyiség magáévá tett, és amelyek a személy viselkedését belülről irányítják, csak 5-6 éves korban formálódik ki. 9-10 év alatt még nem állandó része a személyiségnek. Csak akkor szakad el teljesen a külső erőktől, amikor a gyermek már teljesen függetlenedett szüleitől, azaz a serdülőkor végén, illetve a vége felé. A szülők érthető módon nincsenek mindig tisztában azzal, hogy az adott korban mennyi önfegyelem követelhető meg, hol van a tűréshatár.
Toleranciacsökkenés 3 éves kor körül
A gyermek 3 éves kora körül jelentős fejlődési lépcsőt kell megmásszon: ez a második önállósulási szakasz. Ekkor nagy fordulat következik be az intelligencia és a személyiség fejlődésében, radikálisan csökken a függés szükségszerűsége. Emiatt egyéb irányú terhelhetősége jelentősen csökken. Így csökken a türelme önmagával szemben - tehát nem viseli el, ha valami nem sikerül neki, illetve környezetével szemben is, ha túl soknak, értelmetlennek érzi a tiltást, vagy ha éppen kialakulóban lévő új tudományában, önállósági törekvéseiben gátolják.
A fent említett toleranciacsökkenés (türelemcsökkenés) miatt daccal reagál. A már kialakult dacreakciók megoldásánál nehéz helyzetben vannak a szülők: nem helyes és általában nem is célravezető, ha a szülők tekintélyük érvényesítésével próbálják megoldani a problémát, de azt is nehéz elfogadni, hogy ne avatkozzanak be. Azt hiszem, biztosítanunk kell a gyermeket, hogy megértjük az érzéseit, és egyúttal közölni, hogy viselkedését ennek ellenére sem fogadjuk el. Talán a legjobban bevált módszer ezek után, ha "magára hagyjuk" a gyermeket, azaz kijövünk a dacreakciót produkáló gyerek szobájából.
Következetesség a dacos gyerekkel
Ha a daccal szemben következetesen tudjuk reagálni, a gyerek hamar megtanulja, hogy így semmit nem ér el, és megszűnnek az ilyen típusú reakciók. Ha a dacreakciónak egyszer-egyszer engedünk, azaz megtesszük, amit a gyerek így kér, megerősítjük ezt a viselkedést (elérte, amit akart - ez jutalom jellegű, s mint ilyen, az előtte lévő viselkedés megerősítője). A tűzoltásnál azonban sokkal jobb a megelőzés. Egyrészt, mint említettem, a túl sok tiltás vezethet dachoz.
Ez megelőzhető:
- ha lényegtelen dolgokat nem tiltunk meg;
- vagy úgy fogalmazunk, hogy a tiltás el is hagyható, például: "Tedd le a fényképezőgépet!" (Azt mondjuk, hogy mit csináljon, ne azt, hogy mit ne!);
- ha egy figyelmeztető mondattal lehetőséget adok, hogy a gyermek presztízsveszteség nélkül visszavonuljon. Önállóan, maga válassza az elvárt, helyes cselekvést. Például: "Az a papa tolla!";
- ha a szülő a tiltás, elvárás megfogalmazásakor nem saját akaratát, hatalmát állítja szembe, hanem arról beszél, hogy miért nem engedheti meg a gyereknek ezt vagy azt;
- nem szabad annak előfordulnia, hogy a szülő naponta szemrehányásokkal árassza el a gyereket, de közben hagyja, hogy a gyerek tovább csinálja a tiltott dolgot;
- ha a szülői következetesség megértéssel, belátással párosul, s emellett a gyermek megfelelő önállósághoz jut abban, amiben lehet, a szembeszállás gyengül, helyébe együttműködés lép.
Mi van, ha mégis ellenáll?
Ha a kisgyermek sorozatosan magáért az ellenszegülésért nem csinálja azt, amit kérünk, el kell gondolkodni, hogy mi lehet ennek az oka. Például nyugtalan valamiért (most került óvodába, testvére született); túl sok dolgot tiltanak neki; túl magas követelményeket támasztanak; többnyire szidják, nem veszik észre igyekezetét. Ha a gyermeknek kicsi kora óta az a tapasztalata, hogy joga van dönteni, választani az őt érintő kérdések jelentős részében, akkor akarata még az önállóság és én-fejlődés kritikusabb, nehezebb szakaszában sem válik daccá. (Fontos, hogy érezze, tudja, hogy mi az, ami az ő akaratán múlik.)
Ha már fegyelmezési, szó szoros értelmében vett nevelési kérdésekkel foglalkozunk, szeretném a fentieket kiegészíteni:
- Utasításokat ne általánosságban adjunk (például ne rosszalkodj), hanem fogalmazzuk meg, mit várunk.
- A személyes példa a legösztönzőbb hatású.
- Legyünk következetesek abban, amit kívánunk tőle.
- Bármennyire kicsi a gyermek, mindig ismerjük be, ha hibáztunk.
Tóth Zsuzsa



