Húst, csontot, bőrt, szőrmét fogyasztunk bármi áron, míg a föld iszonyú árral, viharokkal el nem söpri civilizációnkat.
Tatárantilopok-az utolsó pillanatokban menekültek meg
Közép-Ázsia füves pusztáin és az amerikai prériken kérődzők hatalmas csordái éltek. A szajgák vagy tatárantilopok az antilopcsalád valódi tagjai, de igencsak furcsa jószágok. Méretük és alakjuk nagyjából olyan, mint a kecskéé, de egészen különleges fejük van. Szemük nagy és dülledt, és csak a hímeknek van szarvuk. A fej elülső részén mozgékony ormányuk van. Orrlyukaik nagyok és kerekek, és a belőlük áradó meleg levegővel fölmelegítik a levegőt, kiszűrik a port és a homokot. Folytonosan vándorolnak a sztyeppéken. Időjárás változáskor gyors ügetésbe váltanak, megérzik a vihart, védett helyre menekülnek. (képen)
Ahogy egyre több ember kezdett lőfegyverrel utazgatni a sztyeppéken, tízezrével ejtették el őket. Már a múlt században csaknem eltűntek. Úgy látszott, hogy ez az állat óhatatlanul kipusztul az emberi telhetetlenség miatt.
A szajga a szülőcsoda
Ámde nincs még egy állat, mely oly tökéletesen alakítaná át a száraz füvet ízletes hússá, mint a szajga. Az emberi önzés átfordult, hiszen a füves pusztáknak többé semmi értéke nem lenne, ha eltűnnének ezek az állatok. Így hát betiltották a vadászatukat. (Föld anyánk még képes volt észhez téríteni az embereket.)
Ennyi kellett csak ahhoz, hogy helyreálljon a rend. A szajgák nőstényei különleges mértékben szaporodóképesek. Amikor megszülik kicsinyeiket, újra növekedni kezdenek. A következő terhességeknél nagy részük már ikerborjakat hoz világra. Így ötven év alatt számuk alig ezerről több mint kétmillióra emelkedett, jó gazdálkodás mellett évi negyedmilliót értékesíthet az ember anélkül, hogy kárt tenne a fajban.
A vándorló vidék: antilopok Dél-Afrikában
Dél-Afrika veldtjein az antilopfaj számos fajtája legelészett: vándorantilop, kámaantilop, lantszarvú antilop és fehérfarkú gnú. Vándorlásaik során olyan volt a táj, mintha az egész vidék mozogna. Egy-egy csordában talán millió egyed is lehetett.
A bevándorló telepesek vadul gyilkolni kezdték az állatokat, s még azután is, hogy rájöttek, azok nincsenek elpusztíthatatlanul nagy számban; alig harminc év alatt a több millió lantszarvú antilop száma alig 2000-re csökkent. A vándorantilop már csak apró, elszigetelt csoportokban él, hegyi zebrából pedig már százat se lehet találni. Vadon élő fehérfarkú gnú egyáltalán nem maradt, birtokokon talán még 500 él. Az utolsó kámát a múlt században ölték meg, mára eltűnt a földről.
Mindössze Kelet-Afrika nagy szavannáin élnek még eredeti állatok, mivel annyira szegény ez a terület csapadékban, vízben, hogy nem érdemes háziállatokat tenyészteni.
Hűlt helyüket találjuk: a vadlovak
Amerika pusztáin laktak a "suttogó" Monty Roberts hű barátai, a vadlovak is. Érdekes módon, kérődzés nélkül képesek voltak feldolgozni a puszták füvét. Átjutottak Ázsiába, Európába, Afrikába is. Eredeti helyükön már egyáltalán nem találhatóak meg, helyüket a kérődzők foglalták el.
Egyetlen menedék maradt kistestvéreink, az állatok számára, ezek a nemzeti parkok.
A Serengeti Nemzeti Park
Vége a nyitott vendégszeretetnek. Gyermekeinket féltjük, bölcsődében, óvodában, iskolában nevelkednek, nem engedjük őket szabadon benyitni más lakásokba, önállóan járni erdőkben, ligetekben. Az állatok számára pedig kerítést kell létrehozni, hogy megóvjuk őket a gyilkosok golyóitól. Ketrecekben élünk, és ezt adjuk tovább, hiába utazunk ezer kilométereket.

A Serengeti Nemzeti Parkban a füvet májusra már lelegelik az állatok, ezért költözködniük kell. Zebrák és gazellák kíséretében egymillió gnú indul hosszú vándorútra, mérföldnyi hosszú oszlopokban kocog északnyugat felé. A lesben álló oroszlánok könnyen elkapják a kimerült utazókat. Körülbelül 200 kilométeres út után elérik a dél-kenyai Mara üde legelőit. Néhány hónapig itt legelnek, majd tovább utaznak.
Ahogy észak felé haladunk a szavannákon, az esőzés csökken, a föld szárazabb lesz. A tüskés bozót ritkul, és többé nem látunk antilopcsordákat. Kezdődik a sivatag világa. Kinn a külső világban is, és bennünk is, mert ha kistestvéreinket Káin módjára megöljük, Föld anyánk átka utolér, s nemzedékeken át viselhetjük a büntetést, az elsivatagosodást, elrákosodást.
Túléljük? Korántsem biztos.
Dobosy Ildikó



