Neked verebeid vannak? - kérdezte apám, ahogy ott ült valószerûtlenül az erkélyajtó elõtt, háttal a kinti fénynek...
Tétova folt volt a szememben, mintha alig érzékelhetõen rezegne pár miliméterrel a föld felett, mint a délibáb káprázata.
Elõszõr járt nálam, a lakásomban: magas lázban feküdtem napok óta, s ez kényszerüen ajtót tört a - felé jó okból emelt -, régi dac falán. S most ott ült a képzelet láthatatlan paplanjába burkolózva, fázósan mindig, s a verebek csivitelését hallva, összekapcsolja õket velem: az én verebeim, egyenesen énhozzám járnak, mintha bizony az ember verebeket édesgetne magához.
Talán verébül beszélgetek velük, - gondolja, amit õ nem érthet meg. Látogatók - véli, s talán irigyli õket.
Talán közéjük sorolja magát.
Úgy ül ott megilletõdve, szürkén, hogy hirtelen azt gondolom: talán csakugyan hozzám jönnek? az én verebeim? csak nem vettem ezt sosem észre?
Aztán mintha apám vállára szállnának, felemelnék, s elszállnának vele.
Verébországba. Csúfországba. Fájdalomországba.
S mintha ez lett volna az elsõ és az utolsó mondata.
Tétova folt volt a szememben, mintha alig érzékelhetõen rezegne pár miliméterrel a föld felett, mint a délibáb káprázata.
Tetszett a cikk?



