A helyi tájszólás olyan édes anyanyelvemmé vált, hogy apáék Pesten hónapokig tanítottak újra „beszélni”. "Mit szólnak majd az óvodában és az iskolában, ha nem tudsz szépen, választékosan magyarul beszélni?! Az nem kélöm, hanem kérem, és nem pulóvelöm, hanem pulóverem! Tanulj már meg normálisan artikulálni, mert egy szavadat sem lehet érteni!" Érdekes, addig értették!

Anyát már eltemettem, aztán apát és a nagyszülõket. Igen, így történt. Elõször anya, aztán apa, aztán a nagyszülõk. Sorba mentek, egymás után: betegség, ápolás, kórház, temetés, betegség-ápolás-kórház-temetés, betegségápoláskórháztemetés.
Elõször csak zsibbadt fáradtság, késõbb a visszhang nélküli kérdések, s most, ötven felé, néha magányos-betegen, már csak a néma kiáltás: "ANYUCI!"

*



Amikor otthon ültem, abban a szobában, ahol gyerekkoromat is töltöttem, sokszor végigjárattam szememet a tapétázott falakon, a mennyezetig érõ, faltólfalig könyvespolcon, a könyveken, sokszor egyenként a köteteken is. Ötven kötet. Ennyi volt, amit anya adott, amikor elvitte több ezer kötetes, összeguberált filléreken kialakított könyvtárát.
"Ez a tiéd, építs magadnak saját könyvtárat." A tapéta gyerekkori álom volt a meszelt falak és a szegényes berendezés között. És amikor elõször új olcsó bútort vettem részletre, apa csak annyit mondott, mikor meglátta: "Ez a lakás még nem látott ilyen berendezést".

Anyáék ötvenhétben költöztek ebbe a lakásba velem és a hugival együtt, de soha nem mesélték el, hogyan jutottak hozzá. "Egy kilõtt lakás volt, a falon nagy bombalyuk tátongott, amin át lehetett látni a szomszédba. Nememlékszem-nevû-család lakott benne. Disssszidáltak, így meg sem érdemelték, hogy ilyen lakásuk legyen!"
Ezt a történetet legalább százszor hallottuk. Azt, hogy "disszidáltak", mindig olyan nyomatékkal mondták, ahányszor valakirõl szó esett, aki disszidált, hogy mindig legalább három esznek hallottam. Sokáig nem is tudtam, hogy lehet másképp is elmenni az országból, mint disszidálva. Olyankor mindig meg kellett botránkoznunk, és ezt annyiszor hallottuk, hogy késõbb fel sem vetõdött bennünk, hogy ne botránkozzunk meg.
Amikor Pestre jöttünk a nagyvárosból, ahol anyáék egyetemre jártak, megismerték egymást és összeházasodtak, és hugi meg én megszülettünk, már megvolt ez a lakás. Valahogy így lehetett, mert egyszer csak lett. A lakáshoz jutás mai esélyeit latolgatva ez egészen elképesztõ fordulat egy fiatal, kisjövedelmû család életében.
Szóval, anya egy külvárosi iskolában tanított. A nagyváros kis külvárosában, ahol négy éves koromig éltünk. A külvárost igazság szerint egy kis falunak is nevezhetnénk, merthogy az is volt. Zsúpfedeles, palatetõs kis házakkal, kertekkel, vonító kutyákkal, utcai kerekes kúttal és minden falusi kellékkel.
Anyát a gyerekek az iskolában csak Mari néninek nevezték, nagyon szerették, „pedig” oroszt tanított. "Mari nénit nagyon szeretjük, de hát az oroszt.....brrr!"

A helyi tájszólás olyan édes anyanyelvemmé vált, hogy apáék Pesten hónapokig tanítottak újra „beszélni”. "Mit szólnak majd az óvodában és az iskolában, ha nem tudsz szépen, választékosan magyarul beszélni?! Az nem kélöm, hanem kérem, és nem pulóvelöm, hanem pulóverem! Tanulj már meg normálisan artikulálni, mert egy szavadat sem lehet érteni!" Érdekes, addig értették!

*



Már napok óta nem volt kedvem a társasági élet legegyszerûbb formáihoz sem. Olvasás, zene, néhány telefon, néha tévé. Épp a harmadik könyvet nyúztam azon a héten, mikor a néma csendben fülsiketítõnek tûnõ hangon felriasztott a telefon. Ismeretlen hang. "Jó estét kívánok! Mari nénit keresem, én Horváth Andrásné vagyok Nagyvárosból.
A "Mari néni" stimmel, a "nagyváros" stimmel, de ki az a Horváth Andrásné?

"Én Mari néni gyereke vagyok, kivel beszélek?"

"Hááát, Horváth Andrásnéval!" Mondta tétova szavakkal, mint aki nem érti, miért nem ismerik fel azonnal. Töretlen pesti beszéd, ismeretlen hang, de megkérdeztem: "Esetleg egy lánykori név...?"
"Boda Piroska!"
"Boda Piroska? Piroska? Az lehetetlen! De örülök neked! Hogy találtál meg?"
"A telefonkönyv...Addig keresgéltem, míg az utcát megtaláltam. Arra emlékeztem...!"

*



Boda Piroskát anya tanította az ötvenes évek elején Nagyvárosban és sajátos kapcsolat alakult ki közöttük. Piroska gyerek volt még, de már nagylány, anya pedig alig idõsebb kezdõ tanár.
Mikor már évek óta Pesten éltünk, anya sokat emlegette Piroskát. "Sokat voltatok nála kicsi korotokban."
Ennél többre nem nagyon emlékszem, de az biztos, hogy Boda Piroska neve és szelleme végig kísérte gyerekéveimet.
Egy nyáron nagy meglepetés ért. Anya bejelentette: "ezt a nyarat Piroskáéknál töltitek". Öröm, ugrálás, boldogság. ...és alig vártuk, hogy jöjjön a nyári szünet. Tíz éves lehettem. Anya egyébként minden nyárra keresett egy vidéki falut, ahol nyaralhattunk. Amikor elvált apától, éjjel nappal az iskolában volt: különórák, tanulószoba, korrepetálások. "Elég nekem naponta nyolcszáz gyerek, örülök, ha egy kis csend vesz körül!" Hogy hol talált mindig olyan nénit, idõsödõ házaspárt, akik vállaltak nyárra gyerekeket, örökké rejtély maradt számunkra, de a nyarakat gyakorta falun töltöttük. Az volt ám az igazi szabadság!
A falu gyerekei mind körbevették, körülcsodálták a "pestieket". Mi pedig, úgy érezvén, hogy ez a kiválasztottság külön érdem, mindent el is követtünk, hogy ezt a népszerûséget megõrizzük. Szerepeltünk és nézettük magunkat, gyenge produkciókat kreáltunk, és azt hittük, mi többet tudunk náluk, és sokkal jobban, mint õk. Pedig csak mást ismertünk egy fõváros-adta lehetõség révén, ami akkor hozzájuk csak elvétve jutott el, és nem is gondoltuk, hogy õk sokkal többet tudnak az emberségrõl, a természetrõl, a fák, virágok leveleirõl, egy madárfüttyrõl, mint mi. Én imádtam énekelni és erõs, alt hangomon megállás nélkül ordítoztam az akkor népszerû slágereket: "oÓóó nagymami, drága nagymami, jajjdejóhogy köztünk élsz.....". Egy ottani tatarozás alatt lévõ ház oldalán felhúzott állványzat egyik pallóján állva hittem azt, hogy épp akkor nyertem meg a "Ki mit tud?"-ot. Máskor pedig rögtönzött „színdarabokat” adtunk elõ, és a falusiak úgy néztek ránk, mintha egyenesen a Nemzetibõl kerültünk volna oda.

Azon a nyáron is épp olyan szép idõ volt, mint minden nyáron, amikor a gyerekeknek beköszönt a nyári szünidõ.. Senki nem törõdik esõvel, széllel, tûzõ nappal, csak a nyárral. A nyár egyenlõ volt a szabadsággal, az örömökkel, az új lehetõségekkel, a kisebb-nagyobb engedményekkel, egyszóval, mindennel, amire akkoriban egy gyerek vágyott.
Piroska akkor már gyûrûs menyasszony volt, és nap mint nap várta haza a katonaságból võlegényét. Mi pedig kihasználva azt, hogy senki nem parancsol este nyolckor az ágyba, mellette és neki drukkolva találgattuk az egyre feketedõ sötétségben, hogy vajon egy fát látunk a távolban, vagy Piroska võlegényét messzirõl rohanni, hogy karjába kaphassa imádottját.
Piroska öccse, Józsi, egy tizenhét körüli kamasz, pelyzedzõ állal és dagadó öntudattal. Kék szeme csak úgy ragyogott. Egyetlen nyárra, egyetlen olyan tisztaságú szempárra sem emlékszem olyan élesen, mint arra.

*



"Hány éve is, hogy nálatok nyaraltunk?" "Harmincnyolc!" "Ááá!, az lehetetlen, huszonnyolc!"

Õ nyert. Egymás szavába vágva elevenítettük fel az élményeket, és minden emlékemért hálásan, boldogan mondott köszönetet. Másnapra megbeszéltük, hogy eljön hozzám. Pontosan emlékezett a címre, de még mindig alig hitte, hogy én ugyanott lakom, pedig már fél órája beszéltünk a hitetlenség minden szikráját egyértelmûen kizáró, évtizedek óta azonos hívószámú telefonvonalon.
"Tudod, egyszer Mari nénihez eljöttem, amikor Pesten jártunk az Andrissal. Akkor még minden egész más volt, élt szegény férjem, az András. Tudod, sokan mondják, hogy "szép házasság", meg ilyenek, de ez tényleg az volt, hidd el, mint a mesében!" Én pedig alig hittem el, hogy egy barna vidéki lány helyett egy hatvan fölötti nyugdíjas özvegyasszony beszél egy barna pesti lány helyett egy ötvenes elvált asszonnyal.

Éjjel alig aludtam. Záporoztak az emlékfoszlányok és a teljes képek a múltból, és eközben állandóan visszacsengett néhány mondata a telefonból: "Olyan édes kisgyerek voltál, imádtalak! Én nem is akartalak akkor elengedni, mert már anyámék az örökbe fogadásodat is eldöntötték. Hát nem volt könnyû nekik, azt elhiheted, ezért a húgodat nem is..., de hát õ nem is nálunk volt... ...Tudod, a szüleim szegények voltak, és hát mi is ott voltunk hárman nekik. A húgod nem is nagyon szeretett minket, de hát õt elvitték a Szöszi néniék, meg hát beteg is volt szegény. ...de hát ezekre nem is emlékszel!!!??? ...Én minden este imádkoztam, hogy nehogy jöjjenek érted, mert már úgy nézett ki, hogy ott maradsz nálunk."

Örökbefogadás?, Szöszi néniék?, elvitték? Miket hordott ez itt össze?

"Hát négy évig ott éltünk a szüleimmel Nagyvárosban, mert apa tanult és tanított, anya pedig addig tanított ott a külvárosi iskolában. Hát volt ott egy lakásunk, egy nagyon szép, de onnan fel kellett Pestre költözni, mert hát itt voltak a nagyszülõk, tõsgyökeres pestiek, meg minden" - gondoltam végig ezerszer gépiesen az ismert sztereotípiát.
Miket hord ez itt össze?!...

Nem álmodtam. Gyorsan elment az a néhány óra, amit sikerült alvással töltenem.

*



Másnap! Piroska. Idegen. Szimpatikus. Barna szem. Igen, az mélyen belém égett. Sûrû, szépen ápolt hófehér haj. Fitt, gyors, gyorsbeszédû, a szeme könnyben úszik. Nem ismerek meg belõle semmit. Két világ, két ember: egy harmincnyolc évvel ezelõtti falusi út mellett álló gyönyörû barna lány és egy pesti ajtóban álló idegen asszony, harmincnyolc évvel késõbb.
Egymás nyakába borulunk. Õ a négyéves kislányéba, én a tizennyolc éves nagylányéba. Egymással szemben pedig két jóindulatú idegen. A beszélgetésünk mégsem akadozik. Gyorsan, pontosan mesél, mint aki egész éjjel, vagy egész eddig az évek során ezt fogalmazta: a gyönyörû házasság, a gyerekek, a vidám család, az utazások, az elmúlt évek,... és a múlt Karácsony. András egyszer csak ellentmondást nem tûrõen lebukott a székrõl. Infarktus. "Egy éve már ennek, egy évig ki sem jöttem a lakásból, nem hittem el, nem hittem el! Nekem még egyszer ne mondja senki, hogy ne dohányozzak! Õ egyetlen slukkot nem szívott egész életében! Nekem ne mondja senki…!!” – mondta, vagy inkább könyörgõ-követelõzõ hangon, de szinte már begyakorlottan skandálta, mintha valakivel vitatkozna és meg akarná gyõzni õt is, meg magát is arról, hogy mindenki igazságtalan.
"És most eszembe jutott, hogy meglátogatom az én kis drágámat, és ez éltet egy hete, és ez az elsõ örömöm azóta, amióta Andris itt hagyott."

Megállás nélkül mesél, és én csak hosszú másodpercek után tudok kinyögni néhány szót.

"Õ az, akire vártunk az úton?"

"Igen."

"De hát én hogyhogy nálatok voltam? Mi az, hogy örökbefogadás, meg amiket tegnap a telefonba mondtál? És hová lett a tájszólásod?" Úgy kérdezgettem, mint egy kisgyerek, és úgy jártak a gondolataim ez alatt, mint egy jártas öregembernek, akinek most talán ez az utolsó lehetõsége, hogy megtudjon valamit a feledés homályából, mert anya és apa és a nagyszülõk mind elmentek egymás után sorban, és már senkitõl, de senkitõl soha semmit nem tudok megkérdezni. Még azt sem, hogy hány órakor születtem, mert elfelejtettem, hogy este, vagy reggel. Pedig apa sokszor elmondta: "te pont 7 órakor születtél." Igen apa, de elfelejtettem, hogy reggel, vagy este. De se te, se anya nem tudtok már nekem válaszolni erre, de erre még a Piroska sem tud már semmit mondani. És most itt állok még egy csomó megválaszolatlan kérdéssel, amiket most teszek fel elõször, mint amikor kétéves voltam, de most már senki, de senki nem fogja nekem ezeket megválaszolni. És a Piroska is csak azt tudja, hogy voltak ezek a dolgok, hogy megtörténtek, de azt nem, hogy miért.

"Már csak nem akarod azt mondani, hogy a szüleid nem mondták ezt neked soha?! Õk akkor feljöttek Pestre, és ott hagytak titeket. Te nálunk voltál, a húgod meg a Szöszi néniéknél. Nem emlékszel?"

"Nem! Ez képtelenség!"

"Ott hagytak nálunk. Anyuék már azt hitték, nem jönnek többé. Se telefon, se távirat. Tudod, akkor nagyon zûrös idõk voltak. Ötvenhat, meg minden. Õk októberben elmentek, nem mondtak semmit, csak annyit: „ugye vigyáznak rájuk? Nem maradunk adósok, ezt megígérhetjük”. Aztán nem jöttek. Anyuék mondták akkor nekik, hogy hát a hugival már sok lenne, ezért õt elvitték a Szöszi néniékhez."

"Az lehetetlen!"

"De hát tudod, hogy a hugi beteg volt, mert nyolc hónapra született, és úgy kapott rengeteg vért, hogy megmaradjon, és még pelenkázni is kellett, pedig már elég nagyocska volt, de hát õ nem tehetett róla, ezt nem is azért mondom, csak hát tudod, beteg volt szegény. Mi azért õt is szerettük, de hát tégedet igazán. És te az én kis tündérkém voltál, és csak mellettem aludhattál, és még a testvéreim féltékenyek is voltak, hogy 'persze, te csak õt szereted, minket pedig nem is!'. ...És én csak azért imádkoztam minden este, hogy ne jöjjenek érted."

"De hát mi lett az ottani lakással?"

"Azt én nem tudom, pedig voltam benne. Hát tudod, én addig soha nem láttam ilyen polgári lakást. Gyönyörû nagy volt. És egyszer csak már nem volt, de azt nem mondta senki, hogy mi lett vele."

"De hát honnan volt a pesti lakás? Nekem azt mondták mindig, hogy itt kapták Pesten, azért kellett feljönnünk!"

"Hát..., biztos így volt, de nekünk nem mondtak semmit, és én még akkor sok mindent nem értettem. Tudod, még arról is keveset hallottunk, hogy mi történt Pesten. Õk elmentek, aztán egyszer csak jöttek lovaskocsin, fiakkeren, vagy min. Jöttek, és csak annyit mondtak, hogy visznek titeket haza Pestre és hozták az adósságukat is megadni, ahogy megígérték. Aztán már csak akkor láttunk legközelebb benneteket, amikor itt nyaraltatok. Mari nénit pedig még egyszer, amikor feljöttünk az Andrissal Pestre, és akkor megkerestük. De sajnos, akkor épp nem ért rá, mert vele volt az az ember, és...."

Sem értelmes mondatok, sem értelmes kérdések nem jutottak eszembe. Még talán örültem is, hogy nem õ kérdez engem, mert nem is tudom, honnan kezdtem volna, hogy meséltem volna el neki mindent, hogy mi lett az általa imádott drágából, hogy mennyire nem volt csillogó és fényes „a pesti” élete, hogy lehet, hogy jobb lett volna ott vidéken, a vidéki emberek jóságába burkolózva élni, és választani egy olyan szép és nyugodt házasságot, mint Piroskáé.

Igen. Anya mindig betartotta, amit megígért, amit mondott, az úgy volt. Megígért..., mondott...

*



Piroska késõ este ment el, nem evett, nem ivott, a készített szendvicsek mind ott maradtak, csak mesélt, emlékezett, mesélt és átszellemült, és meg volt gyõzõdve arról, hogy semmi nem változott bennem sem negyvenhat, sem harmincnyolc év alatt. Meg volt gyõzõdve arról, hogy mindent jól ítélt meg akkor, gyereklányként és késõbb, tizennyolc évesen. És csak mesélt…..,
És kinyitotta a hetedik szobát...
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.