A réten minden virág boldog volt. Illatoztak és énekeltek, élénk színüktől pompázott a domboldal. Csodás illatukat és varázslatos dalaikat a méztündérektől kapták, akik mindenhol jelen voltak a réten. A méztündérek kicsiny szárnyas lények voltak, aranysárga színük messziről világított. Karjukon kis kosárkát hordtak, ebből cseppentettek illatcseppeket a virágokra, miközben csilingelő hangon egy dalt énekeltek. Ettől kapták a virágok illatukat és színüket.
Egyetlen egy virág volt köztük, akihez nem szívesen közeledtek a méztündérek. Ugyanis folyton megsértődött. Ha a méztündérke szépen szólt hozzá, akkor azért, ha nem szólt hozzá, akkor azért. Olyan persze nem fordult elő, hogy csúnyán szólt volna hozzá. De ő még ezért is megsértődött. Így a méztündérek elkerülték, nem cseppentették bele illatcseppjeiket. Pedig kelyhe tele volt már méznek való virágporral, roskadozott a súlya alatt. A méhek azonban nem szabadították meg tőle. Eszükbe sem jutott, hogy az a kicsi, halvány, illattalan virág is ugyanolyan virágport rejt szirmai között, mint többi, pompás színű társa. A többiek azonban szerették a méheket. Szerették hallgatni, ahogyan a méhek meséltek nekik a nagyvilágról, és arról, hogy mi lesz a virágporukból.
Egyetlen egy dongó volt, aki néha meglátogatta a sértődős virágot. A dongó szőrős hasa hordóként dudorodott ki a feje alatt, csúnyán beszélt és harsányan. A többi virág beleborzongott, ha csak meglátta. A kis virág sem szerette, sőt ki nem állhatta. Az ő közelében nem mert megsértődni. Az igazat megvallva még megmukkanni sem mert. Kiszolgálta őt, de virágporát nem szívesen adta. Függtek egymástól, de kapcsolatuk nem olyan volt, mint a többi virág és a méhek barátsága. A dongó csak felfalta az illat nélküli virágport, majd jóllakottan, szó nélkül továbbállt.
Így tengette a kis virág az életét, ha egy méztündér leszállt a szirmaira hasonló párbeszédek zajlottak le köztük.
- Na, csak nem eszetekbe jutottam – kérdezte a virág
- Miért gondolod, hogy elfeledkeztünk rólad? – kérdezte szélsusogáshoz hasonló hangon a tündér
- Több hete nem láttam senkit közületek, messze elkerültök, mintha leprás lennék.
- Azt viszont nem vetted észre, hogy mindig újra visszatérünk hozzád és reménykedünk, hogy kedvesebb leszel.
- Na arra várhattok, hogy egy ilyen kis mitugrásszal kedves legyek. Csak bájologtok velünk, de a hátunk mögött kinevettek. A többi virág meg elhiszi nektek, hogy ti olyan okosak vagytok, és szükségünk van rátok, pedig én remekül elvagyok nélkületek is.
Hát ilyen volt ez a virág. Pedig nem volt el olyan remekül, mint ahogy mondta. De már csak büszkeségből sem lett kedvesebb.
Egy vasárnap egy kislány jött a rétre. Virágot szedett az édesanyja születésnapjára. Mielőtt leszedett egy virágot mindegyikkel elbeszélgetett és dúdolgatott. A virágoknak fájt az elválás a száruktól, de mivel tudták, hogy jó helyre kerülnek, csak megrezzentették a szirmaikat és beletörődtek sorsukba. A kislány a sértődős virágnál is megállt.
- Nahát szegény kis virág, te egy kicsit sápadtabb vagy, mint a többiek. Ma van az édesanyám születésnapja és szeretném, ha te is itt lennél a csokorban, hogy örömet okozz neki. Jó társaságban leszel, a többiekkel majd elbeszélgetsz én pedig gondotokat viselem majd.
- Na persze – duzzogott a virág. – Ennek is pont engem kellett választani
A csokorban a mellette lévő sárga virág így szólt hozzá:
- Most már igazán megpróbálhatnál kedvesebb lenni. Egy csokorba tartozunk és hamarosan meghalunk. Most az a feladatunk, hogy szépséget és vidámságot vigyünk oda, ahová kerülünk. Ilyen szomszédsággal, azonban ez elég bajos, nem gondolod?
Arra a szóra, hogy hamarosan meghalunk a kis virágnak összeborzolódtak a szirmai. Nem vágott vissza, csak hallgatott. A méztündérek egy csoportja, amikor meglátta a kislányt, odarepült a csokorhoz, és a virágokra szórták az illatukat kis kosárkáikból. A kislány nem látta őket, csak valami melegség futott rajta végig, mint amikor olyan valaki simogat meg, akit nagyon szeretsz. Úgy érezte, meg kell szagolnia a virágokat. Az illat átjárta a lelkét, és úgy érezte ez a világ sokkal szebb, mint amilyennek eddig gondolta. Ahogy a kislány távolodott a réttől, a többi virág integetett társainak.
A házig vezető úton a sértődős virág nem szólt egy szót sem. Küzdött önmagával. Nem tudta leküzdeni a duzzogását, de vágyott arra, hogy együtt énekeljen a többiekkel, és hogy valóban közéjük tartozzon. A virágok halkan dalolták a méztündérek dalait, és arról beszéltek, vajon milyen lesz az új otthonuk. A kis virág csak figyelte őket, és valamit kezdett megérteni. Szeretett volna ő is énekelni, de nem ismerte a dalokat, mert neki a méztündérek soha nem énekeltek. Szeretett volna egy kicsit szebb lenni, olyan színű, ami felvidítja a kislány édesanyját. Félénken rámosolygott a szomszédjára, a sárga virágra. Az melegen visszamosolygott rá:
- Szeretnél énekelni te is, ugye? - kérdezte
- Talán ezt szeretném a legjobban a világon – válaszolta a virág.
Erre a szomszéd sárga virág, akinek mély zengésű hangja bátorítóan csengett úgy rázta a fejét, hogy a sértődős virágra is hulljon egy kevés a méztündérek illatcseppjeiből. Ekkor neki is eszébe jutottak a dalok, amelyeket réges-régen elfelejtett, és felszabadultan elkezdett énekelni. Mire a kislány édesanyja boldog szívvel vázába tette őket, ő is ugyanúgy ragyogott, mint a többiek.
Három hét múlva, amikor mindegyik virág elhervadt már, a kis virág hálásan gondolt a kislányra, aki segített neki abban, hogy újra boldog lehessen. Még egyszer utoljára eldúdolt egy dalt, majd ő is kirepült virág testéből.
Végignézett magán és örömében felsikoltott. Igen, méztündér volt ő is, és karján ott himbálózott az illatos kosárka.
Egyetlen egy virág volt köztük, akihez nem szívesen közeledtek a méztündérek. Ugyanis folyton megsértődött. Ha a méztündérke szépen szólt hozzá, akkor azért, ha nem szólt hozzá, akkor azért. Olyan persze nem fordult elő, hogy csúnyán szólt volna hozzá. De ő még ezért is megsértődött.
Tetszett a cikk?



