- 1 -
Hol volt, hol nem, volt egy katona, aki hétévi katonáskodás után hazatért: Szorgalmas Máté. Hazatért, de mire? Nagy-nagy szomorúságra: amig õ hét évig nevéhez hiven harcolt, otthon rablók ölték meg szüleit, házukat kifosztották, majd felégették. A gazfickók akasztófára kerültek ugyan, de ez nem segitett Mátén, szeretteit fel nem támaszthatta. Bújában nekivágott a világnak, ezúttal nem karddal vágott neki, hanem a lábaival.
Úgy tünt mintha már idõtlen idõk óta barangolna, amikor nagy kerek dombhoz érkezett. Furcsa fákkal volt tele, törzsük volt, de koronájuk nem. Feljebb kapaszkodott, leült megpihenni - hát uramfia! Egy földön heverõ-lustálkodó óriás fején csücsült! Megijedt, hogy az óriás bolhának vélheti õt, merthogy már mozdult is az irtónagy ember keze Máté felé. No, ha felcsipi az ujjaival... az lesz ám a keserves vég!
Gyorsan bemenekült az óriás hallójáratába. Oda nem fért be az óriás ujja. Hamarosan már az óriás dobhártyáján járkált Máté, az csak úgy döngött csizmája nyomán! Ez igen fájt az óriásnak, aki rémséges üvöltésbe kezdett:
- Ki vagy te bennem?! Bolha?! Most meghalsz!
Máté visszanyerte bátorságát és nagyot kiáltott:
- Én a Szellem vagyok, a Te urad és parancsolód! Térdelj le!
Az óriás nem akart engedelmeskedni, ezért Máté eljárt egy csárdást a dobhártyáján muzsika nélkül is. Az óriás fájdalmában fülét ütögette, de mivel a füle neki is csak a fején volt, igy csak a saját feje bánta. Végül szót fogadott, letérdelt.
- Mi a neved, szolga?! - kérdezte Máté.
- Nincs nevem! - bõdült egyet az óriás. - Óriás vagyok!
- Legyen a neved Hegyen-völgyön Bámuel! - döntött Máté. Bámulni, azt hiszem, gyakran szoktál és most viszel majd engem hegyen-völgyön keresztül.
Az óriás igen megjuhászodott, mivel látta, hogy a fülébe bújt szellemen nem foghat ki. Máté meg ilyen pompás lovat sehol sem kaphatott volna: nem neki kellett abrakolnia, ellenkezõleg, az óriás látta el a fülkagylóba helyezett gyümölccsel, pecsenyével, mindennel, amit csak Máté megkivánt. Ráadásul utazás közben toronyból nézhette a világot!
Hamarosan szépséges tájra érkeztek. Pilletáncoltató virágos rétek, csörgedezõ ezüstös vizû patakok, arany fényben fürdõ méltóságteljes folyó, békés tölgyerdõkkel vagy büszke fenyvesekkel boritott hegyek... no, mintha Tündérországba jutottak volna! Az egyik völgyben kilenctornyú kastély tekintett rájuk kiváncsian.
A kastélyban úrrá lett a pánik: egy óriás közeledik! Gyorsan becsukták a kastély körüli park vaskapuját. Mintha az gátat jelentett volna egy óriásnak! Méghozzá ilyen hatalmas fickónak!
Mindenki igyekezett elbújni, de az egyik toronyablakban ott maradt egy aranyszõke hajú, mosolygós szemû, szépséges leányfej. Nocsak, nem csupán gyönyörû ez a leány, de bátor is!
Csupanapfény Klárika volt õ, a királykisasszony. Megtetszett a leány Máténak csudamód. Rászólt az óriásra, hogy térdeljen le.
- Ki vagy, te óriás, és miért jöttél? - kérdezte a toronyablakból Klárika királykisasszony.
- Hegyen-völgyön Bámuel vagyok, de miért jöttem?! - bömbölte az óriás.
- Igen, azt kérdeztem tõled: miért jöttél! - ismételte meg kedves hangon Klárika.
Máté fülbéli rejtekébõl gyorsan rászóltaz óriásra:
- Ne ordits úgy! Mondd azt: én a Szellem szolgája vagyok, és a Szellem azért küldött, hogy most a Világ Legszebb Királyleányát szolgáljam, vagyis Téged, Fenséges Úrnõm!
A kastély lovagtermében ezalatt már javában remegett, sopánkodott, panaszkodott a király elnökletével összeült tanács. A legtöbben azt javasolták: mindenki meneküljön el az óriás elöl. Néhányan úgy vélték: arannyal, ezüsttel megvásárolhatják az óriás jóindulatát. A hadügyminiszter a pénzügyminisztert vádolta a bajért, mivel nem kapott elég pénzt a hadseregnek, igy az csak tizenkét anyámasszonykatonájából áll most, illetve állna, mert ebbõl tizenegy már elfutott, a tizenkettedik csak azért nem, mert beleszorult a boroshordóba.
Most légy okos, Domokos! Töprengett a király erõsen, gondban fõtt a feje, homlokán táncot jártak a ráncok. Ekkor lépett be leánya, Klárika, nevetõ arccal:
- Tisztelt Királyapám és Királyi Fõtanács! Kiderült, hogy nem borult be: az óriást egy szellem küldte, hogy engem szolgáljon! Irják össze a fõkegyelmes miniszter urak, hogy milyen munkákat lehetne az óriásra bizni!
- 2 -
Nosza, úgy fellélegzett mindenki, hogy a keletkezett légáramtól a király elõtti asztalkáról szanaszét röpültek a legtitkosabb államtitkokat rejtõ papirosok is. Fõminiszterek, miniszterek és alminiszterek, meg mindenfajta titkos és titoktalan tanácsosok, mindenlébenkanál udavaroncok hosszú listát állitottak össze. Szerepelt abban erdõirtástól uborkaültetésig, folyószabályozástól vadkanidomitásig minden.
Az óriás szolgált is, becsülettel. A szellem azonban - vagyis Máté - üzenetet küldött a királykisasszonynak az óriáson keresztül: egyet se féljen, hát még kettõt, de ha szemtõl-szembe találkozhatna vele, õ lenne a legboldogabb szellem a világon.
A királykisasszony aggódott egy kicsit: még sohasem találkozott szellemmel, de hát ez a szellem eddig csak segitségére volt a királyságnak.
Máté, a "szellem", kezet csókolt Klárikának és egybõl elmesélte az igazat: mint volt, hogy volt és nem szellem õ, hanem hús-vér férfiember, csak vére Klárika mellett százszor gyorsabban kering az ereiben. Klárikának is annyira megtetszett a daliás közkatona, hogy nem cserélte volna el a vele való beszélgetéseket, találkozásokat száztizenkét tábornok vagy királyfi udvarlásáért sem. Hamarosan sülve-fõve együtt voltak.
A király kicsit hümmögött, de csak a látszat kedvéért, mert a szivében többre becsülte az egyenes szavú, bátor tekintetû Mátét száz dúsgazdag, elõkelõ nevû, de sunyiképû udvaroncnál. Meg aztán - vette észbe - óriási hiba lenne megbántani az óriás gazdáját, mégha leánya kezét kérné is. Ráadásul látta, hogy Klárika is minden alkalmat kihasznál, hogy gyönyörû kezecskéjét Máté kezébe illessze: együtt táncoltak, kéz a kézben sétálgattak...
Egykettõre elérkezett a lakodalom ideje. Hanem az óriás lassanként minden neki való munkát elvégzett már a kis királyságban és unatkozni kezdett. Az pedig korántsem szerencsés, ha egy ilyen óriási fickó unatkozik!
Máté ezért ismét bemászott az óriás fülébe és azt parancsolta neki: menjen világot látni, de rendesnek lássa õt a világ! Viszont minden esztendõben egyszer látogassa meg õket: Klárikának, az õ kedves és szépséges feleségének születésnapján és akkor ne felejtsen el ajándékot hozni Klárikának!
Az óriás igy is tett. Minden esztendõben hozott valamit, mikor mit: terüljasztalkát, majomkodó majmot, mindenre rátehénkedõ tehenet, kis ládában nagy kincset, nagy zsákban kisördögöt, süteményosztó malmocskát... igaz, egyszer meg süteményfosztó manócskát hozott, az meg minden süteményestálat kifosztott - hogy a manó vitte volna el! No, azért ne ijedjetek meg! Amikor a manó már minden süteményt megevett - magától elment.



