Ma különleges nap van, gondolta a férfi, miközben ébren figyelte a lassan ébredő világot. Még kora hajnal volt, a sötétség csak most kezdte átadni helyét a fénynek. Aludni már úgysem tud, vélte és a lányra gondolt, azokra a napokra, amikor ez a nap ünnepet jelentett mindkettőjüknek. Eszébe jutott, hogy mennyit készült erre titokban, remélve, sikerül boldog mosolyt csalni azokba a gyönyörű kék szemekbe. Talán ezért is tetszett meg neki, mert a lány szemei is mosolyogtak, ha vidám volt, így a férfi mindenre képes volt, csak lássa ezt a különös csillogást. Pedig már hosszú évek óta nem tartoznak egymáshoz, és amikor ez járt a fejében, hirtelen nyugtalanságot érzett, és az eddigi jókedve semmivé vált. Bármennyire is szerette volna az előbbi kellemes állapotot visszaidézni, nem sikerült, csak újabb, és újabb dolog jutott az eszébe, ami annak idején is nyugtalanította ugyan, de akkor még ott volt az a nevető szempár, és semmi sem számított, csak az, hogy minden így maradjon.
Hiányérzete támadt, már nem tűnt olyan szépnek a hajnal, és a látóhatár mögött felkelő nap, sem hozott derűt, megnyugvást. Azt tudta, nem keresheti, soha sem tenné meg ezt a lépést önként, nem, ez teljesen lehetetlen, bizonygatta magának, de hiába a rossz érzés nem múlt el.
Ideje felkelni, bár ezen a napon semmi dolga nem volt, és talán éppen ez jelentette a bajt, félt az előtte álló, emlékektől terhes naptól. Még húzta, halasztotta a felkelést, de az emlékek makacsabbak voltak, nem tágítottak. Aztán eszébe jutott, a Tisza parti nagyváros, ahol a leány az egyetemen tanult, Ő is sokat járt ott, gondolta, és nagyon boldogok voltak azok a napok, amelyeket együtt töltöttek. Elmegy, döntött hirtelen, bár először maga is meghökkent ezen az ötleten. Nem mehetsz oda, mondta józanabbik énje, hiszen emlékezz rá, mennyi kétes dolog fűződik ahhoz a városhoz, igaz, ezeket csak később, a szakításuk után súgták a fülébe a "jóakarók". Mégis, egyre erősödött benne az érzés, hogy elmegy, megkeresi azokat az emlékeket, amelyeket ott hagyott.
Már csak akkor gondolt újra a városra, amikor úton volt. Az autó falta a kilométereket, az a néhány óra szinte észrevétlenül múlt el, míg a városba ért. Egyébként is számtalan ismerős helyre talált, itt álltak meg ebédelni, ebben a cukrászdában a legfinomabb a fagyi az egész környéken, és itt pihentek meg egy kicsit, gondolta, és az emlékektől először mosolyodott el magában.
A Város ragyogó napfénnyel köszöntötte a látogatót, mintha igyekezett volna a legszebb arcát mutatni, úgy tárulkozott ki a Tisza part, az ismerős épületek ablakszemei, meg-meg csillantak.
Az ismerős ház előtt állította le az autót, és lassan körbejárt szeme a csendes utcában. Ahol korábban Ő állt, ott most egy másik autó állt, a kis ház ablakát azonban az az ismerős függöny takarta. Igen, gondolta, az élet megy tovább, de azért egy kicsit ismétli is önmagát, csak a szereplők mások, a szerelem pedig örök, bármennyire is közhelynek tűnik ez. Besétált a város központjába, azon az úton, melyet akkor is használtak, és végre egymás után jöttek azok az emlékek, melyek után titokban úgy vágyott, mert így gondolatban ismét felidézhette az együtt töltött napok, szinte minden pillanatát. A parkba érve megnézte a "vasevő"-fát, és leült egy padra, ahonnan csendben figyelte a diák-város lüktető életét, a dolgukra siető fiatalokat. Kis idő múltán felállt, tovább ment, hogy az egyetem előtti téren a szökő kutat is megnézze. A kút téli álmát aludta, gondos kezek takarták be, féltve a szigorú fagytól, de a környékén sokan sétáltak, vagy éppen ültek. A férfi is leült, egy padra és sokáig nézte a környezetét, az embereket, vagy az élelemért leszálló madarak röptében gyönyörködött. Gondolataiban azonban visszatért a lány születésnapja. Előhúzott egy kis üveget, benne az az édes ital, melyet mindketten annyira szerettek. Kinyitotta, orrát megcsapta a kellemes aroma. Lehunyta a szemét, szinte látta maga előtt a kedves arcot, boldog születésnapot kívánt magában, és ivott egy kortyot. Igen, határozottan látta, amint az a kék szempár újra mosolygott, azonban néhány pillanat múlva köddé vált, de Ő nem bánta. Valamilyen béke, vagy inkább nyugalom költözött belé, ahogy felállt, hogy visszamenjen a kocsihoz. A város nemsokára elmaradt mögötte, ahogyan a lemenő napot követve útnak indult.
Elmegy, döntött hirtelen, bár először maga is meghökkent ezen az ötleten. Nem mehetsz oda, mondta józanabbik énje, hiszen emlékezz rá, mennyi kétes dolog fűződik ahhoz a városhoz, igaz, ezeket csak később, a szakításuk után súgták a fülébe a "jóakarók".
Tetszett a cikk?



