- Bocs haver, ez a Hugi volt. Átjössz holnap? A Bence hozott egy új játékot, most teszem fel a gépre.
- Nem tudok. Az őseim hőbörögnek hogy karácsony óta nem voltam a Nagyiéknál. Muszáj elmennem velük. Csak vasárnap jövünk haza.
- Oké. Akkor majd hívj - ejtem a villára a kagylót. Ősöreg készülék, fekete bakelit, tárcsás. Lomtalanításkor guberáltam.
- Tied a vonal Kistesó - üvöltöm, még mindig a relikviát bámulva.
Aztán lassan visszafordulok a számítógéphez. Nyugis hétvége lesz - gondolom, amikor döndül az ajtóm.
- Gondolt meg Nagytesó, még nem késő.
- Nem!
Most halk kopogás.
- Nem! Még mindig nem! Kopj le!
- Bocsánat, csak én vagyok - nyit be apám.
- Begubóztál - zökken az ágyam szélére. Nem válaszolok.
Zavartan beletúr halántékánál ősz hajába. Szemem a fehér hajszálakra szegezem. Azóta őszült meg ennyire. Két éve.
Mintha a gondolataimban olvasna.
- Két éve, mondja. Két éve, hogy szinte minden hétvégén itthon ülsz egyedül. Gyere el velünk.
- Apa. Nem. Nincs kedvem - bámulok ki az ablakon.
Sóhajt, nyekken az ágy. Hugi az ajtóban áll, a szája szélét harapdálja. Apám beleborzol a hajába, aztán lehajol a sporttáskáért.
Hugi tekintete szemrehányó. Dühösen toppant a lábával, végül szó nélkül leviharzik a lépcsőn. A nappaliból felhallatszik a csivitelése.
- Apa, eltetted a csizmám?
Érthetetlen dünnyögés, majd ajtócsapódás.
Kiengedem az eddig benntartott levegőt, hosszú sóhaj. Várom a kocsiajtó csapódását, de az késik. Fülelek. Valami vonz az ablakhoz, oda kell mennem, Soha nem szoktam figyelni, ahogy elindulnak. Kicsit elhúzom a függönyt, lenézek. Apa már kiállt a kocsival, a csomagtartó nyitva, a táskák a helyükön. Miért nem indulnak? Megnyitom az ablakot, kihajolok. Hugi a garázsajtónak támaszkodva a szemét törölgeti, szipog. Apa toporog mellette, kezében zsebkendő.
- Ne sírj. Hallod? Ne sírj.
- Apa, miért csinálja ezt velem?
Alig értem a szavát, hüppög, a válla rázkódik.
- Kicsim. Tudod, hogy velem is, hogy én sem... hogy két év alatt egyszer sem tudtunk beszélni ...
- Apa. Úgy érzem, engem hibáztat.
- Kicsim, ne mondd ezt, ne is gondolj ilyesmit. Senki nem tehet róla.
- Miattam történt. Miattam. Ha nem így gondolná, eljönne velünk.
Csendben zárom az ablakot, hasra vágom magam az ágyon, a kezem ökölbe szorul, torkomban gombóc, nyeldekelek. Azóta nem sírtam.
Hugi - három évvel fiatalabb nálam, 14 éves -, kisírta magából a fájdalmat. Legalábbis én azt hittem.
Megfordulok, bámulom a plafont. A kocsiajtó csapódásával egy időben ugrom fel. Aztán visszarogyok. Kavarognak a gondolataim. Hugi azt hiszi, hogy őt hibáztatom.
- 2 -
Pedig én csak azért... képtelen vagyok...egyszerűen csak nem akarom látni azt a helyet. Nem őt hibáztatom. Ez nem igaz.
Lerohanok a lépcsőn, a pultot megkerülve nyitom a hűtő ajtaját. Az üvegkancsó odakoccan a pohárhoz, kilöttyen a narancslé, kezem remeg.
Lekapom a falról a telefont, vadul pötyögöm a számot, türelmetlenül várom a kicsöngést. Talán még időben, talán még nem értek a pályára.
- Apa! Apa, vissza tudtok jönni értem? Apa!
- Megyünk fiam, válaszolja.
- Megyünk - üvölt a Hugi is.
Lecsapom a kagylót, felrohanok a szobámba. Hol a hátizsákom? Fogkefe, póló, csizma, mellény, nadrág. Bedobok egy könyvet is, kikapcsolom a számítógépet. Az utcán várom, hogy begördüljenek.
- Sziasztok - zöttyenek az ülésre félszeg mosollyal.
- Indulhatunk.
Lecsúszom az ülésen, fejemet hátrahajtom, szemem csukva. Nem akarom látni azt a helyet. Éles kanyar, csitul a forgalom zaja, kíváncsian felnézek. A régi úton megyünk. Kösz Apa - lehelem magam elé.
Aztán csak ámulok. Ez nem az a tanya! Hófehér falak, fehér murvával felszórt bekötőút, a karámkerítés is vakító fehér. Csak a távolba nyúló, végtelennek tetsző üdén zöld legelőn csoportosuló lovak látványa ismerős. Lassan gurulunk az istálló elé.
Hugi úgy néz rám, mintha ezt az egész csodát egyedül vitte volna végbe.
- István barátom befogott minket is - mosolyog rám apám. A húgod mestere lett a kerítésfestésnek.
Tudtam, hogy szinte minden hétvégét itt töltenek, de soha nem beszéltünk róla.
Belépünk a szénaszagú, párás istállóba. Patadobogás, apró horkanások, neszezés és csengő kacagás. Ne te ne, hallom, hohóó, maradj már nyugton!
Ismerős férfi jön felénk, kezében nyereg. István bácsi. Lépte lelassul, megtorpan. Hitetlenkedve néz, majd a vállamra teszi a kezét.
- Ha nem apáddal és a húgoddal jössz, meg sem ismerlek. Két éve nem jártál felénk.
Rebben a szemem, rámosolygok. Tudom, hogy nem kell magyarázkodnom.
- Na gyere, nézd meg Boszorkát és Süvöltőt, aztán neked is kerítek egy lovat.
- István bácsi. Most nem. Talán majd legközelebb. Igen, legközelebb.
- Jól van fiam, veregeti meg a hátam apámra nézve. Rendben.
- Megyek átöltözni - szólt apám. - Balra a negyedik boksz a Boszorkáé. Mellette van Süvöltő.
- Meg fogom ismerni őket, bólintottam.
Kistesó jön, nekem meg elkerekedik a szemem. Hugi, nyögöm döbbenten. Veszett jól néz ki. Nyúlánk alakján feszül a fekete lovaglónadrág, hosszú szárú csizma, zöld mellény, haja hátul varkocsba fogva, hóna alatt kobak, és sugárzik a lány.
Zavart vigyoromat félreérti.
- Ne röhögj, kérlek. Megígértem apának, hogy e nélkül nem ülök lóra, veregeti meg a kobakot. Szabad kezével taszigál.
- Gyere, nézd meg Boszorkát.
- Hozz kefét, kaparót, sörényfésűt - rendelkezik. - Mi van? Te még át sem öltöztél!
Lehengerel a csitri.
Boszorka gyönyörű, ébenfekete, fehér csillaggal a homlokán. És nincs egyedül.
- Szia szépségem - lép a bokszba Hugi, és öleli, simogatja lova nyakát. Rákönyökölök a bokszajtóra.
- Szia Petra, köszön a ló másik oldalán fel-felbukkanó szőke lófaroknak.
- 3 -
- Szia Zsófi.
Beadogatom a keféket, hallgatom a lánycsevelyt.
- Éppen végeztem Csipkével, amikor hívtál. Gondoltam elkezdem pucolni Boszorkát, így hamarabb kimehetünk.
Még mindig csak a hangját hallom, és a szőke lófarok villan fel időnként. Aha. Miatta kellett letennem a telefont. Kérő tekintetemre végre megszólal Hugi.
- Gyere Petra. Bemutatlak a bátyámnak.
Felbukkan a szőke fej és megint rajtam a döbbenet.
Óriási, mélykék szemek, hosszú, sötétbarna szempillákkal övezve. Az orr körül néhány szeplő. Eszem ne hagyj el.
- Petra, ő Nagytesó.
- Nagytesó, ő Petra.
Petra mindkét kezében kefe, a könyökét nyújtja kézfogásra, rám nevet.
- Havas Petra. Szia.
- Nem hiszem, hogy örülnél, ha és is Nagytesónak szólítanálak, néz rám várakózóan.
- Pere Zsolt, szia - sikerül dadogás nélkül bemutatkoznom.
- Megkeresem apát, mondom, és már fordulok is. Legalább öt éve, hogy nem pirultam el. Hát most nem kéne látniuk. Hugi hangja utolér. Kissé talán gunyoros is. De, hogy vigyorog, az biztos. Nem nézek hátra.
- Fent van a vendégházban. Öltözik. Megvárhatnád itt. Addig is elkezdheted pucolni Süvöltőt.
Apám ment ki a kínos helyzetből. A nyerges felől jön, két nyereggel egyensúlyozva. Elé sietek, átveszem tőle Süvöltő nyergét. Csodálkozva néz rám, Boszorka nyergét akarta a kezembe nyomni. Aztán meglátja Petrát, és mint aki mindent ért, bólint. És mosolyog.
- Csókolom Zoli bácsi, köszönöm. Elhoztuk volna - mondja Petra, miközben rám néz.
- Szervusz Petra. Mire felnyergeled Csipkét, mi is kész vagyunk.
Apám felszabadult kezébe nyomom a nyerget.
- Felmegyek lepakolni - mondom apámra nézve.
Kezembe nyomja a kocsikulcsot és elindul Süvöltő boksza felé. Menekülésszerű a távozásom. Üres a csomagtartó. Most már én is vigyorgok.
A vendégház is szebb lett. A társalgó régi kopott padlója fényesre csiszolva, a sarokban a bárpult sötétbarna páccal újjá varázsolva. Az emeletre vivő lépcsők viszont ugyanúgy nyikorognak, mint régen.
Meg sem kérdeztem, hogy a szobánk... de már nyitok is be az ismerős ajtón.
Itt nem sok minden változott, erről az ágyról már régen is lelógott a lábam. A kempingágyon a Hugi cuccai szétszórva. Apám ruhái, mint rendesen, a székre terítve.
Tehetetlenül toporgok. Minek jöttem fel? Nincs értelme átöltöznöm, ha nem lovagolok.
Odakint valaki kiabál, nem értem, hogy mit mond. Az ablakhoz lépek, kicsit széthúzom a műanyagredőny léceit. István bácsi fut a karámok felé és integet valakinek.
- Menj a felső karámhoz - kiabálja, - annak nyitva az ajtaja, oda próbáld meg beterelni.
Elszabadult egy csikó, látom, és már rohanok is. Kettesével veszem a lépcsőfokokat, kirobbanok a napsütésbe. István bácsi egy kötőféket dob felém, elkapom és szaladok a csikó után. Rémült kis állat, menne az anyjához, de nem tudja, merre induljon. Lecövekel a vendégház oldalánál, de amint megközelítem, vágtába kezd. Megáll, visszanéz. Lassan megyek felé, kezem kinyújtva, tenyérrel felfelé. Ismerős lehet neki a mozdulat, mert kíváncsian nyújtogatja a nyakát. Ha lenne a tenyeremen egy kis zab, könnyebb dolgom lenne. Engedi, hogy megközelítsem, de a kötőféket nem tűri, végül mégis sikerül a karámba terelni.
- 4 -
István bácsi már be is vezeti az anyját. A csikó odabújik az oldalához. Behajtjuk a széles ajtót és a kerítésnek támaszkodva nézzük őket.
Lovas kocsi fordul be a hátsó kapun.
- Le kell rakni a bálákat - mondja István bácsi.
- Jövök, segítek.
- A nyergesben találsz régi csizmát, meg nadrágot.
Jólesik kinyújtani a lábaimat. És jól esett a pörkölt is. Apáék megint remekeltek.
Holnapra izomlázam lesz.
Háromszor fordult a lovas kocsi a szénabálákkal. Mire lerakodtunk, megjöttek a lovasok is. Lenyergeltünk, a lányok lemosták a zablákat. A zabos vödrök kézről-kézre jártak, kiosztottuk a szénát és a répákat. Hugival felsöpörtük az istállót, aztán Süvöltő bokszának támaszkodva hallgattuk a ropogtatást és az automata itatók surrogását.
Most meg itt ülünk a téglából rakott tűzhely körül, a bogrács csaknem kiürült. A lángok játékát figyelem, és hallgatom a lovastörténeteket.
- Sándor megint hosszú szárat fogott, meséli egy középkorú, vörös hajú nő, be is vitte őt Vihar a szántóföldre. Mint a vihar... - nevetnek.
Valaki poharat nyom a kezembe, átlátszó, tiszta folyadék, belekortyolok. Tonik. Felnézek. Honnan tudja ez a szeplős lány, hogy ezt szeretem? Hugira nézek, de nem figyel rám.
- Gyere, sétáljunk egyet - mondja Petra.
Már a legelő végén járunk, az erdő szélén. Petra egy kidőlt fára ül, én nekitámaszkodom egy fatörzsnek. A szőke hajat nézem. Aztán önkéntelenül szakad ki belőlem...
- Esett az eső azon a hétvégén. Nem volt kedvem kinn maradni, de Hugi nem rég kapta meg Boszorkát, és nem akart hazamenni. Apával megbeszéltük, hogy hazavisz, és vasárnap délben visszajön a Hugiért.
Anyát vasárnap estére vártuk. Párizsban volt a cégével egy öt napos környezetvédelmi konferencián. Ő nyitott ajtót.
- Remélem, nem bánjátok, hogy hamarabb jöttem - nevetett ránk. - Zsófi persze Boszorkát őrzi?! Gyertek, hadd adjam oda az ajándékaitokat.
Petra még mindig nem néz rám, egy fűszálat rágcsál. Így sokkal könnyebb beszélnem.
- Együtt készítettünk vacsorát. Anya a salátának valókat vágta össze, apa a pulykamellet fűszerezte, én az öntetet csináltam. Párizsról és a konferenciáról beszélgettünk.
Anya akart elmenni a Hugiért. Meg akarta lepni. Amikor anya hozott a lovardába, mindig a régi úton jöttünk. Nem szerette az autópályát. Azt mondta: "Olyan sivár, amilyen csak egy autópálya lehet. A régi utak valahogy beleilleszkednek a tájba. Talán az útszéli fák miatt."
Ellököm magam a fától, leülök Petra mellé. A távoli tűz fénye vonzza a szememet.
- Nem tudom miért ment akkor a pályán. Talán hamarabb ide akart érni. A leágazás előtt három kilométerrel történt. Két kocsi száguldozott az autók között, a sávokat váltogatva. Suhancok voltak, versenyeztek. Az egyik bevágott a kocsi elé, de megcsúszott, a srác meg ijedtében leblokkolt. Anyám még meg tudott állni, de a mögötte jövők már nem. Négy kocsi rohant egymásba. A suhancok megúszták karcolásokkal. Meghalt két férfi, egy kisgyerek és... Anyu.
Nem szégyellem a könnyeimet, fejemet a szőke hajkoronába hajtva zokogok. Petra nem szól, keze simogat. Hálás vagyok a hallgatásáért. Hálás vagyok, hogy neki el tudtam mondani, hálás vagyok, hogy nem próbál szavakkal vigasztalni. Megvárja, míg lassan lecsillapodom. Oldódik a mellemet abroncsként szorító feszültség.
-5-
Felállok, és magamhoz húzom. Arcát két tenyerem közé veszem. Ez a csillogó, mélykék szempár segíteni fog.
Lassan hajolok a szájára...



