A Nap szokásos sétájának felénél tartva megállt és elégedetten pillantott le az izzadó Földre.
- Ha nyár, legyen meleg! - dörmögte és nyújtózott egy jólesot.
Odalenn az emberek verejtékezo homlokukat törölgették, nehezen szedték a levegot és reménykedve pislogtak az égre enyhülést hozó felhok, szello vagy akár egy kis frissíto zápor után fohászkodva.
A Nap azonban egy fikarcnyit sem törodött velük, fütyörészve indult tovább. Ahogy ott bandukolt az égen, egyszerre mintha valami szállongó-kavargó füst, vagy por, vagy a fenetudjami kezdte elhomályosítani a látását. - Nono! - hökkent meg a Nap és megdörgölte a szemét. De a szállongó izé csak sötétebb, a kavargó valami csak átláthatatlanabb lett. A Nap a tarkóját vakarta és tanácstalanul, felvont szemöldökkel kapkodta a szemét jobbra-balra. A kavargó-gomolygó nott, növekedett és lassan kezdett határozott alakot ölteni. A Nap elsápadt: - Felhosárkányok!! - rezzent össze.
Az ám, valóban, a bodorodó-tekergo sötétségnek már jól kivehetoen nyaka, feje, szárnyai, lábai voltak, és nem is egy, hanem vagy féltucat sötétszürke felsosárkány kezdett terpeszkedni-terjeszkedni.... és persze közben egész biztosan mindenféle ocsmány dologról susmorogtak.
A Nap végre megemberelte magát és nagyot rivallt: - Takarodjatok!!!!! - majd teljes erejébol ontani kezdte a meleget.
- Dehogy takarodunk... eszünkben sincs! - feleseltek vissza amazok kórusban (mert már annyira megerosödtek, hogy feleselni is tudtak).
A Nap nagyot toppantott a lábával: - Márpedig tünés innen, ha mondom, mert különben...!!!! - és öklét rázva toporzékolt.
- Na... mi is lesz különben? - érdeklodött tettetett nyájassággal a legpimaszabbja. Egy másik vérszemet kapott: - Hé, hé, csak fel ne húzd magad, mert leesik a koronád! - tódította kajánkodva.
A Nap fortyogott dühében, egyre másra sûrûsödtek a napkitörések.
Torkaszakadtából üvölteni kezdett: - Nem turrrröm!!! Ezt még megbánjátok rusnya jószágok!! - átkozódott, de kénytelen volt visszavenni a hevességébol, mert közel járt hozzá, hogy felrobbanjon tehetetlen dühében.
Közben az emberek lenn kicsit megkönnyebbültek, ahogy felhosödött. - Hál'istennek, egy kis árnyék! - sóhajtottak, de nemsokára mind többen sandítottak aggódva az égre, ahogy borulni kezdett. - Még a végén vihar lesz... - bosszankodtak fejcsóválva.
- Ezeknek aztán semmi se jó! - jegyezte meg reszelos hangon az egyik jólfejlett felhosárkány. - Az ám, ahelyett, hogy örülnének, mert megszabadultak a hogutától - fújtatott egy másik a szárnyát terjengetve - most bezzeg nem kellenénk... de már késo, addig el nem megyünk, míg ki nem tomboltuk magunkat, igaz?! -
- De még hogy...- rikkanott helyesloen a harmadik. - olyan murit csapunk, hogy 100 évig emlegetik majd!! - süvöltötte és vészjóslóan felfújta magát.
A Nap borzongva figyelte, ahogy a felhosárkányok szinte az egész láthatárt beborították, színûk is haragos-sötétlilásra változott. Még egy utolsó, kétségbeesett kisérletre szánta el magát, fénydárdákat kezdett el dobálni, hátha sikerül lyukakat szaggatni a sárkánymasszába, a sûrûsödo fenevadak azonban csak felröhögtek.
- Höhö... valaki csiklandoz! - nyerítette az egyik.
- Nekem meg úgyis viszketett a hátam, épp jó helyen vakarta meg a jó öreg Nap! - gúnyolódott a másik.
A Nap mit tehetett: feladta. Magába roskadva, duzzogva vonult lefelé égi pályáján, elment a kedve az egész nyártól. - Ehh... megyek is aludni - gondolta.
Az emberek a Földön egyre jobban kezdtek megijedni, látván a mindent elborító felhoket, érezve a sárkányszárnyak kavarta fergeteg beköszöntojét.
- Micsoda nyár!! - panaszkodtak - az egyik percben még kánikula, a másikban meg nyakunkon a vihar! -
A felhosárkányok csak híztak ezt hallván. Egyre ocsmányabb színt öltöttek, egyre, lejjebb settenkedtek, egyre jobban komorlottak az égen. Aztán a fosárkány egyszerre fölharsant:
- Hééé.... figyeljen mindenki! - az alsárkányok nekikészülödtek. - Induljon a muri.... háááárom.. éés!!! -
Iszonyú vihar tört ki. A felhosárkányok egymással versengve üvöltöttek égzengés hangjukkal, hosszú villámnyelveikket a Földre öltögették. Káosz lett úrrá odalenn. Mindenki menekülni próbált, kapuljba, aluljárókba, üzletek árkádjai alá, ki hova tudott, csak valami fedél legyen a feje fölött.
- Esot nekiiiiiiiiik!!!!! - bömbölte a fosárkány kíméletlenül, erre az összes alsárkány egyszerre okádni kezdte magából a rengeteg sok vizet, szárnyaikkal kavarva hozzá boszen a szeleket. Nem kegyelmeztek, a dühöngo orkán behatolt a kapualjakba, beverte az esot az árkádok alá, patakokba folyt le a szennyes lé az aluljárók lépcsoin. Kifordította a sebtében elokerült ernyoket, szempillantás alatt borig áztatta a rohanó embereket, nem volt tekintettel a mobiltelefonnal hadonászó öltönyös üzletemberre, a bottal járó vén nénikére, az izompólós kigyúrt macsófiúra, jegyzettömbjét a feje fölé tartó diáklányra, vagy a keservesen káromkodó közlekedési rendorre (szegénynek muszáj volt a helyén maradnia). De még a képviselo urat sem kímélte meg, aki ezt személyes sértésnek tekintette. Ritkás haja a fejéhez tapadt, ahogy nehézkesen zihálva, rengo háját döcögösen vonszolva caplatott a szolgálati autójához, és már magában fogalmazgatta a törvényjavaslatot, mely szerint a Köztársasági Örezred tagjainak kötelességük lesz esernyot tartani az ilyen fontos emberek feje fölé, mint o.
Elázott a kocogó a parkban, csatakos szorû kutyájával összebújva didergett egy fa lombjainak viszonylagos védelmében. Nem járt jobban a csinos fodrászlány sem, pedig épp csak egy fagyiért ugrott ki az utca túloldalára két vendég közti szünetben, most aztán saját haját és divatos kis ruháját szárogathatta bosszankodva, mert a nagy menekülésben még a fagyit is elejtette.
A nyugdíjas földrajztanár vaksin pislogott fölfelé SZTK-keretes szemüvegén át, hunyorogva vizsgálgatta a fergeteget elvásott esokabátjának csuklyája alól. - Jó kis vihar ez... rég láttam ilyet... - merengett és elrévedo szemei elott feltûntek a hajdan oly sokszor a táblára krétázott szavak, ábrák. "Légköri elektromosság... hideg és meleg légtömegek találkozása..."
A felhosárkányokat mindez mit sem érdekelte, ok csak duhajkodtak, villámjaikkal egyre csípdesték a Földet, esofüggöny lengettek, szárnyaikkal levegot kergettek.
Így ment ez órákon át.... A Nap már eltûnoben volt, mikor a felhosárkányok kiadva dühüket takarodót fújtak.
- Huuujjjj... hiiiijjjj... majd egyszer visszajövünk - hujjogattak, fenyegetoztek, ahogy lassan a távolba enyésztek.
A Nap azonban egy fikarcnyit sem törodött velük, fütyörészve indult tovább. Ahogy ott bandukolt az égen, egyszerre mintha valami szállongó-kavargó füst, vagy por, vagy a fenetudjami kezdte elhomályosítani a látását. - Nono! - hökkent meg a Nap és megdörgölte a szemét.
Tetszett a cikk?



