Egy domboldalon feküdtek. Gyönyörködve figyelte a lány mozdulatlan testén ragyogó napsugarakat. Régóta pihentek itt, úgy érezték, a világ teremtése óta. A domboldal teljesen kopár volt, csak kövek borították, így nem tudták volna mihez viszonyítani az időt, ha akarták volna sem. Csak nagy ritkán szálltak árnyak a kék égen, ez még háborítatlanabbá tette a tájat. Sajnálták ugyanis a madarakat, hiszen egész létük folyamatos zuhanás. Keserű vijjogásukkal csak tönkretették volna az idillt.

——— \ ——— / ———



     Egy domboldalon feküdtek. Gyönyörködve figyelte a lány mozdulatlan testén ragyogó napsugarakat. Régóta pihentek itt, úgy érezték, a világ teremtése óta. A domboldal teljesen kopár volt, csak kövek borították, így nem tudták volna mihez viszonyítani az időt, ha akarták volna sem.
     Csak nagy ritkán szálltak árnyak a kék égen, ez még háborítatlanabbá tette a tájat. Sajnálták ugyanis a madarakat, hiszen egész létük folyamatos zuhanás. Keserű vijjogásukkal csak tönkretették volna az idillt.
     Elkalandozó tekintete most ismét rátalált kedvese alabástrom testére. A kis fehér kavics alig egy arasznyira hevert tőle. Egész lényéből a nőiesség sugárzott, épp úgy, ahogy az övéből a férfiasság. Az ő felszínét a szél nem simára csiszolta, de homokszemcsékkel dörzsölte durvára. Barna folyami kavics volt. Lapos és szemcsés.
     A kép tökéletessége és meghittsége magával ragadta végtelen fantáziája világába. Senki nem hitte volna, hogy egy kő ilyen képzelőerővel rendelkezik, de ő csak ábrándozott egész életében. Mivel nem tudott megmozdulni, de még beszélni sem, gyakran véletlenül is elvesztette a valóságot. Ilyenkor csodálatos dolgokat élt meg, és abban sem lehetett biztos, hogy mikor érzékeli a jelent és mikor látja csak saját álmait.
     Mindig úgy érezte, a valóságot látja. Időnként emléknek tűntek a jelenségek, időnként mostnak, sőt, volt, hogy a jövőt látta bennük. De csak ritkán jött rá, hogy csupán ábrándok, és még ritkábban talált vissza a valóságba. Ezt azonban mindig megérezte. Ha álmodozott, minden valónak tűnt, de amikor tényleg az igazságot látta, tudatára ébredt, hogy az álmai csak illúziók voltak. Leggyakrabban úgy tudott visszatérni, hogy testét valami inger érte — harmat csapódott le rá a hűvös hajnalokon, vagy madár árnyéka takarta el előle a Holdat.
     Mikor nagy ritkán — többnyire visszatértekor — tulajdon álmodó természetére gondolt, mindig acélos akarattal hallgattatott el egy hangot. Ez a hang ugyanis azt kérdezte, vajon miből gondolja, hogy a lány szereti.

——— / ——— \ ———



     Most, hogy a napfény, a kék ég és a fehér kvarc magával ragadta, visszaemlékezett egy réges régi napra. Arra, amikor egy kisebb omlás során találkoztak és ide estek.
     Egyedül álldogált egy nagyobb sziklán, és épp a tavat nézte. Mostani lakhelyükről nem láthatták, de emlékeiben erősen élt a vízfelszín sötétkékje. Teste alatt egy gömbölyű kavics vagy fadarab volt, így nem tudott vízszintesen elhelyezkedni, és örökösen a zuhanástól kellett tartania. És ezen a napon legrosszabb félelmei váltak valóra, de már úgy emlékezett vissza rá, mint élete legszebb napjára.
     Hirtelen por kezdett ráhullani fentről, majd egyre nagyobb kavicsok, míg végül elvesztette egyensúlyát és ő is esni kezdett. Most már úgy gondolta, hogy feltehetően egy felsőbb kőteraszon valamilyen állat vagy talán csak a szél elsodort néhány követ és ezek egy láncreakciót indítottak be, de akkor csak a rémületet érezte. És ahogy visszaemlékezett, az érzelmeit is újra átélte.
     Néhány másodperc alatt zajlott le az egész, de számára az idő sosem volt valami lényeges fogalom. Minden pillanatot részletesen meg tudott jegyezni, mintha lassított felvételen látta volna.
     Körülötte szürkés barna por kavargott. Kisebb kavicsok ütköztek neki, de ő nem figyelt rájuk. Tekintete már egy pontra szegeződött. Egy második Napra, vagy isteni küldöttre, aki fehér ragyogásba burkolódzva száll alá az égből. Minden erejével a fényesség felé igyekezett, és úgy látta, hogy a világos valami is megpróbál felé közeledni.
     De hirtelen egy gyökérdarabon megpattant a fény hordozója és egészen más irányt vett a zuhanása. A fiúnak csak nagy üggyel-bajjal sikerült követnie a váratlan kitérést. Ráadásul, mielőtt elérhette volna, a lány — mert most már egyértelműen ki tudta venni az alakját — egy nagyobb kővel ütközve lelassult, és feljebb került, mint ő.
     Néhány pillanat múlva már egy teraszon billegett — azon, amin most is —, és csak imádkozni tudott, hogy a gyönyörű ragyogás is valahol a közelben érjen földet. Öröm, boldogság és kíváncsiság hullámaiban merült el, mikor a tünemény tőle pár centire koppant. Sajnos a lendülete távolabb vitte valamelyest, de még így is látható maradt. A fiú nem is vágyott ennél többre. Határtalanul hálás volt minden véletlennek, istennek, a sorsnak, bárminek, aminek köze lehetett a szerencséjéhez.

——— \ ——— / ———



     Most, hogy kedves emléke végére ért, úgy érezte, mintha csak most érkeztek volna. Ha ember lett volna, hevesen dobogott volna a szíve és izzadság csillogott volna a homlokán. Gondolatai nem tértek vissza a rendes időbe, hanem az emléket élték tovább. Végig valóságként tűnt fel előtte a múlt, és arra sem emlékezett, hogy ezt csak visszaidézi, hiszen az az ő jelenéhez képest csak a jövőben kezdődött.
     De mégis kicsit megváltozott. Ugyan az emlékei a múltbeli magának az emlékei voltak, de a jelleme, a gondolkodásmódja megváltozott az azóta eltelt idő alatt, így hajszálnyi módosításokkal élte tovább életét — írta újra múltját.
     Tulajdonképpen időutazó is lehetett volna, hiszen úgy látta a világot, mintha a végtelen idő utolsó másodpercében élne, és innen utazna vissza. Mindig csak a jelene előtti eseményekre emlékezett, de ha elábrándozott, gondolata a messzi jövőbe vetette, és a két időpillanat közti történések emlékekként jelentek meg gondolatvilágában.
     Soha nem próbálta ki, milyen messzire juthat a jövőbe, mert soha nem volt tudatában annak, hogy az idő sodrában tetszés szerint változtathatja helyét, hiszen arra nem emlékezett, hogy álmodozni kezdett, vagy emlékek rohanták meg

——— / ——— \ ———



     Most a jövőjükre gondolt. Arra, hogy egy szép napon biztos közelebb sodorja őket egymáshoz egy véletlen. Elképzelte, hogy fentről egy kődarab hull rá, és arrébb löki. Hogy új szögből láthatja a csodálatos formát, és reggelente még fényesebb ragyogásra ébred. A lecsapódott harmat csillogásával köszönti kedvesét, és az egész napot egymás mellett töltik.
     De lassan por szállingózott rájuk, és a barna kő hirtelen rádöbbent, hogy a kavics, melynek úgy örült, csak előfutára volt egy omlásnak. Most a sistergő, száraz földpor függönyén át nézte a lányt és arra gondolt, hogy utoljára cserélnek pillantást.
     Az első lezúduló sziklák nem találták el, de elzárták kedvesét a tekintete elől. Azt sem tudta, hogy vajon ott van-e még, vagy őt már elsodorták a pattogó kövek.
     Néhány pillanat múlva őt is elragadta a görgeteg, de ez sem volt olyan fájó, mint az a tudat, hogy elszakadt a lánytól. Teljes figyelmét az alatta zuhanó kavicsokra koncentrálta, és igyekezett a feltűnő fehér foltot megpillantani. De sajnos olyan gyorsan pörögve esett, hogy hamarosan nem tudta megkülönböztetni a különböző irányokat.
     Egyszercsak meglátta a ragyogást, de azonnal el is veszte a szeme elől a forgás következtében. Most már halványan sejtette, hogy merre kell fordulnia, és megpróbált arra haladni. Időről időre megpillantotta a tiszta fényű kedvest.
     A lány hirtelen földet ért és egy gödörbe gurult. Egy pillanat múlva ő is a párkányon koppant. Innen nem látta a lányt, mert ő elkerülte a gödröt és nem látott le a fenekére. De nem esett kétségbe, mert a lendülete még vitte tovább. Tőle jobbra helyezkedett el a kis mélyedés és a gurulása pont erre vitte. Egy bukfenc, kettő — túl gyorsan lassul —, három, négy — csak még kettőt —, öt és vissza. Az utolsó félfordulatából nem tudott átbillenni, és csak hintázott jobbra-balra. A szíve majd' megszakadt, de bele kellett törődnie, hogy nem tud tovább jutni. Már azon kezdett gondolkodni, hogy mi értelme van még az egésznek, amikor a még mindig záporozó kövek közül egy pont eltalálta. Átugrott a gödör fölött, majd a túlsó partjáról visszabillent, és legurult a fenekére.
     Boldogan koppantak egymásnak, és elpattantak. Csak néhány milliméter választotta el őket egymástól, és ismét boldogok voltak közelségükben.

——— \ ——— / ———



     De pont most valami folyadék cseppent rá. Érezte a fájdalmat, az ébredés fájdalmát. Tudta, hogy most a valóság hívja vissza. Olyan dühöt és kínt érzett, mint akit legszebb álma közepén riaszt fel egy ajtó csapódása.
Ismét kibontakozott előtte, hogy a domboldalon fekszik. Csak egy esőcsepp találta telibe. És ezért kellett — de nem! Az anyagi világ még mindig hívta. Nem ez volt a valóság.
     Most egy ablaknál állt. Az éjszaka vaksötétjébe bámult bambán. Kezére a saját nyála cseppent tátott szájából. Gyengeelméjű volt. Napokig egy szót sem szólt, nem ismerte fel a környezete ingereit, önellátásra képtelen volt.
     Még mérgesebb lett, ahogy felismerte a környezetét. Ide kellett visszarángatnia a sorsnak gyönyörű kedvese mellől!
     De haragja elenyészett, ahogy a lány szuszogását hallotta a háta mögül. Csodálkozott rajta, hogy a fehér kavics ilyen hangot ad, de felismerte, és kíváncsian fordult meg.
     Tekintete a sziklapárkányon pihenő fehér árnyra talált. Ő, a folyami kavics, tőle hajszálnyira feküdt a gödör mélyén. A Hold fényében ezüstösen ragyogott a lány.
     Furcsán érezte magát, mintha történt volna valami, de emlékei közt csak az előző napi zuhanás élményére talált.

——— / ——— \ ———


Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.