"Ezt a mesét Enikő születendő babájának ajánlom"
A papírhajó a vízen ringott. Szépen, lassan ázott el. A mai lapból hajtogatta egy ügyes kezű kisgyerek. A papája épp hogy csak elolvasta a napi politika állását és a tőzsdei jelentéseket erről a lapról, mikor a kisgyerek elkérte tőle az újságlapot.
Szépen zizegő, színes képekkel teli újságlap volt, nem voltak rajta borzalmas képek, csak mindenféle nagy és kis politikusok arcmásai. Néhány tőzsdei kimutatás diagrammja, - egy ezekből épp a vitorlát ékesítette, - és egy-két szalaghirdetés, amik internetes oldalakat reklámoztak. Nem volt sem túl könnyű, sem túl nehéz papír, éppen megfelelt egy papírhajónak. Ezt a kisgyerek már régen észrevette. Soha nem épített hadiflottát. Minden nap csak egyetlen hajót eresztett a vízre. Nagyon ügyelt arra, hogy a hajtások a lehető legpontosabbak legyenek. Az apró ujjak gyakorlottan forgatták az újságlapot. Igyekezett nem túlságosan megtörni a papírt, csak ott, ahol a stabil vízfekvéshez elengedhetetlennek tűnt. Ez volt a kisgyerek talán ezredik hajója. Az ezer talán nagy számnak tűnik, egy ilyen kisgyerekre pillantva, mégis az ezredik hajó volt. A kisgyerek persze még nem tudott elszámolni ezerig, de erre nem is volt szükség.
Ő csak azt látta, hogy ha kinéz az ablakon a folyóra, minden nap csodálatos folyami hajók úsznak el a Tenger felé. A kisgyerek még soha nem látta tengert. Hallott róla, látott róla képeket, mikor Nagyapó az ölébe fogta és nagy képes albumokból és térképekről mutogatva és rajzolgatva távoli világokról mesélt neki.
A kisgyerek pontosan tudta, hogy el kell érni a tengert. A tenget elérni. Ez volt a legfontosabb célja. Minden nap hajtogatott egy hajót. Mindig arról álmodott, hogy a hajója eléri a tengert. Hogy a tengerig élve megtörténik az a valami, amit nem tudott megfogalmazni, de ez a valami ott lakott egy aranycsillám formájában a szíve legmélyén. Ezzel az apró ponttal nagyon szoros kapcsolatban volt. Tudta, érezte, hogy el kell jutnia a tengerig. Napról napra újabb és újabb hajót készített a papája újságjából. Újabb és újabb hajókat hajtogatott, egyre pontosabb és pontosabb hajtásvonalakkal. Ha rajzolni kezdett, csak hajót rajzolt. Amikor anya elvitte hajózni őt és a testvérét a nyáron, csalódott volt. A hajózás számára nem az a vak sodródás volt, amit a többi gyerek a hűvös folyami szélbe mártott arccal élvezett. Ez a fajta hajózás semmit nem jelentett a számára. Nem volt szimbiózisban ezzel a hajóval. Nem láthatta a motort, és rászóltak, amikor egyedül akart fellépni a kikötő dokkról a hajóra. Sőt, amikor végig akart sétálni a hajószélen nem engedték neki. Ez a hajó nem az ő hajója volt. Ez a hajó nem utazott a tengerig. Ez a hajó nem volt a lénye része. A kisgyerek végtelenül csalódott ebben a hajóútban. Többé nem is akart hajózni menni, hiába is hívta a mamája és a papája.
Egyszer aztán, amikor eljött az iskola napja, a kisgyerek meghajtogatta az ezredik hajóját. Aznap volt először iskolában. Elhatározta, hogy nem hajtogat több hajót. Ezt az utolsót, a kicsi korát lezáró legutolsó papírhajót különös gonddal hajtogatta meg. Még jobban figyelt, mint máskor. Lesétált a folyóhoz. Hosszan belebámult a folyó habjaiba és megvárta azt a sétahajót, ami minden nap kétszer fordult meg az ablakuk előtt. Már fejből tudta, hogy melyik hajó mikor jár. A sétahajó által korbácsolt hullámzó habokra felhelyezte a kishajót, amit meghajtogatott és valamit ráhelyezett, ami senki nem látott. Az ezredik kishajónak különleges utasa volt. Egy aranycsillám a kisgyerek szíve közepéből.
- Menj! - Mondta neki. Mindig a tengerrel vágytál egyesülni, hát menj. Megformáltam neked a legjobb hajót, ami az erőmből telt. Évekig, amíg csak az óvodába jártam, mindig hajót rajzoltam, hajtogattam és eresztettem vízre. Télen a jégtáblák között engedtem a vízre, nyáron a huncut napsugarak játéka kísérte a hajóimat. Ez a kishajó a legalkalmasabb a számodra, hogy elhajózzon a tengerig. Én már iskolás vagyok. Már kötelező iskolába járnom. Nagyapó már nem ültet a térdére, ha mesélni akar nekem, hanem csak maga mellé, a székre. A tanító bácsi pedig azt mondta, hogy az iskola nem várhat, és hogy nagyon, de nagyon sokáig fogok ide járni. Nem akarlak itt tartani, míg kijárom az iskolát és elhajózhatok veled a tengerig. Menj - ezzel elindította a kishajót a vízen. Nézte, ahogy a hullámokon bukdácsol, majd táncolni kezd. Figyelte, ahogy a gyors és szennyes folyó elviszi magával azt, az aranycsillámot amit a szíve közepén hordott, és amivel egy volt a lelke. Valami kiüresedett benne. Érzékelte, hogy a Tenger már nem hívja olyan erősen. A naplemente bordó fénnyel terítette be az utcát és az eget. Hátat fordított a folyónak és visszakullogott. Nem várta meg, míg a kishajó szétázik a vízben és elnyelik a habok. Nem volt rá kíváncsi. Ő már megtett mindent a hajóért.
A kisgyerek kijárta az iskolát. Elfelejtette a kishajókat, amiket gyermekkorában hajtogatott. A hajócskák rajzai is elmosódtak a szívében. Elvégezte az általános, majd a gimnáziumi osztályokat és amikor először lépett be az egyetemre, megpillantott egy plakátot. Ez állt rajta: A gépészmérnökök elmehetnek a Tenger mellé, hogy hajókat tervezzenek. A felnőtté vált kisgyerek jól tudott számolni és szerette a geometriát. Arra gondolt, hogy érdekes lehet idegen országban tanulni.
Mostanáig egyfolytában keresett valamit, ami szíve közepéből hiányzott. Az iskolában, a gimnáziumban is, végig keresett valamit. Nem tudta, mi az. Megkérdezte a tanárait, de azok nem ismerték, mi van a szívek közepében, és nem tudtak segíteni. Megkérdezte a papokat, de ők valami furcsa égben lakó istenekről meséltek neki, akiből csak egy van, mégis mind mást tanít. Ezt sem értette igazán, hisz az égben lakó istenek nem lakhatnak az ő szívében, ő valami olyat keresett, ami szíve közepéből hiányzott. Ezét állandóan keresett a világban. Mindent megtanult, ami megtanulható volt, hátha oda illik, a szíve közepére. Mindent megszerzett, ami megszerezhető volt, hátha oda vezet a szíve közepére. Mindent kipróbált, ami kipróbálható volt, hátha a próba a szíve közepére vezeti, de nem járt sikerrel. Úgy gondolta, ha elmegy a Tengerhez, hogy hajókat építsen, talán megtalálja azt, ami a szíve közepéből hiányzik.
Jelentkezett hát, és elutazott. A hajó, amin el kellett utaznia, ott várta a régi házukkal szemben, a kikötőben. Kicsi kora óta nem ült hajón. Érdekes érzés volt, valami idegenféle dolgot érzett, ugyanakkor tudta, valahol ott, a szíve sajgó közepe körül érezte, hazafelé tart.
Nagyapó kijött vele a hajókikötőbe. Egy könyvet hozott magával. Egy nagy, színes újságpapírba volt csavarva a könyv. A kisgyerekből lett felnőtt megölelte a jó nagyapót, megköszönte az ajándékot, és felment a hajóra. Integetett, majd mikor a hajója elindult, odaült a hajóorrba és a folyót bámulta. Várta az új világot, ami következik, és várta, hogy rábukkan-e arra, ami a szíve közepéből hiányzik.
Kicsomagolta a könyvet, és belelapozott. A gyerekkorát idéző könyv volt és a Messzi Tengerekről szólt. Elmerengett. Hol a folyó habjait, hol a könyv lapjait bámulta, teljes önkívületben. A hajó motorja zúgott, a hajó pedig ringatózott alatta. Olyan volt, mintha ezt az érzést már ezerszer átélte volna. Megnyugodott. Átlapozta a könyvet, szeme a távoli horizontot kezdte fürkészni, amerre a hajó tartott. A tengerek felé bámult, ahol a hatalmas hajók járnak. Keze az újságpapírhoz vándorolt, amibe Nagyapó a régi könyvet csavarta. Nem gondolkodott, csak a kisgyermekkorában begyakorolt ösztönös mozdulatokat hagyta előbukkanni tudata folyamának legeslegmélyéről. Onnan, ahová akkor, azon az elfelejtett napon eltemette a hullámsír, az ezredik papírhajóval együtt. Ujjai a papírból, nagyon pontos mozdulatokkal egy kishajót varázsoltak. Hirtelen feleszmélt. Nem tudta volna megmutatni még egyszer, hogyan kell kishajót hajtogatni, főleg ilyen gyönyörűt. Tudatával már régen elfelejtette a hajtásokat. Csodálkozva a Messzi Tengerekről szóló könyvbe rejtette a kis alkotást és bekullogott a kabinjába. Hosszan, és álomtalanul aludt. Hajókürtre ébredt. Kiszállt a nagy kikötőben, ahol a folyami és a tengeri hajók találkoznak. Átszállt egy vonatra és elutazott a Tengeri Egyetemre. Sok éven át tanult, míg meg nem tanult mindent, amit ez egyetemen tanítottak. Mivel már nem volt itt mit tanulnia, el kellett hagynia a Messzi Város Tengeri Egyetemét. Összeszedte a holmiját és lesétált a tengerpartra a teli táskájával. Már azt is elfelejtette a sok tanulásban, hogy üres a szíve közepe. Csak bizonytalanságot érzett a csuda sok tudománnyal a fejében.
Leült a homokos tengerparton bámulta a szőnyeghullámokat és tanakodott. Mihez is kezdjen most. Elővette a Messzi Tengerekről szóló könyvet, amit még otthon, Nagyapó adott neki az útra. Kinyitotta és előpottyant belőle egy megsárgult kis papírhajó.
Elmosolyodott és egy lemondó sóhajjal a tengerhez sétált vele. A lemenő napba nézett, majd szétteregette a megsárgult papírhajót és a tenger habjaira tette.
- Ég veled! - Mondta neki. Nem várt semmit és senkit, csak átadta magát annak a teljességnek, amiről már azt is elfelejtette, hogy kereste valaha. A Tenger azonban tudta, mert emlékezett még a kisgyerek küldeményére, van nála valami, ennek az embernek. A kishajó, amit a habokba küldött, hirtelen vissza-usszant a lábai elé a homokpadra.
- Zátonyra futottál, kis hajóm? - Kérdezte a felnőtté vált kisgyerek a parton és felemelte a papírhajót, hogy újra a habokra helyezze. Valami megcsillant a hajóban.
Mi ez? Nézett bele. Ahogy rápillantott, már nem látott semmit, csak egy csodálatos érzés öntötte el. Megtalálta azt, ami a szíve közepéről hiányzott. Azt, amit annyi de annyi éven át keresett. A felnőtté lett kisgyerek most újra visszaemlékezett mindenre. Az ezer papírhajóra, az ezredik kishajó mágiájára, és a vágyára, hogy egyszer elérje a tengert.
A parton ült addig, míg le nem ment a nap. Teljesség járta át a szívét. Újra kisgyerek volt, de mégis felnőtt. Olyan ember, aki megtalált mindent, amit keresett.
A hajók, amiket épített, a Messzi Tengerek legcsodálatosabb hajói lettek. Nem szennyezték a vizeket, mert a tenger saját energiáját használták csodálatosan gyors röptükhöz a vízen. Amikor a felnőtté lett kisgyerek is megöregedett, az unokája megkérdezte tőle, mikor a Messzi Tengerekről szóló könyvből mesélt neki:
Mi a te nagy titkod? Mit csináljak, hogy olyanná legyek, mint te?
Csak keresd meg azt a kis világító aranycsillámot a szíved közepén. Kövesd, amerre mutat, és soha, de soha ne hagyd el. Szólt az idő közben bölccsé lett kisgyerek. Megmutatta a kis unokájának, hogyan kell papírhajót hajtogatni, és megtanította neki, hogyan érje el az álmait.
"Ezt a mesét Enikő születendő babájának ajánlom" A papírhajó a vízen ringott. Szépen, lassan ázott el. A mai lapból hajtogatta egy ügyes kezű kisgyerek. A papája épp hogy csak elolvasta a napi politika állását és a tőzsdei jelentéseket erről a lapról, mikor a kisgyerek elkérte tőle az újságlapot.
Tetszett a cikk?



