N evesincs király feleségével és három leányával Maáz birodalomban élt és uralkodott, s a legboldogabb embernek vallotta magát a világon. Nagy-nagy boldogságára egyetlen árnyék vetült csupán: lányai közül ki örökli majd a királyságot? Ez mételyezte meg napjait és éjeit. Kereste, kutatta a megoldást – mindhiába. – Távol álljon tőlem, hogy kizárólag elsőszülöttségi jogán legidősebb sarjamra szálljon a korona – gondolkodott hangosan egy nap felesége jelenlétében a király. – Ez nem azt jelenti, hogy Laurettában nincsenek meg a kellő erények a kormányzáshoz, ellenkezőleg! Éppen ez a baj! Mindhárman tökéletes királynővé válnának... Ezért nem vállalhatom magamra a döntés felelősségét!

     Nevesincs király feleségével és három leányával Maáz birodalomban élt és uralkodott, s a legboldogabb embernek vallotta magát a világon. Nagy-nagy boldogságára egyetlen árnyék vetült csupán: lányai közül ki örökli majd a királyságot? Ez mételyezte meg napjait és éjeit. Kereste, kutatta a megoldást – mindhiába.
     – Távol álljon tőlem, hogy kizárólag elsőszülöttségi jogán legidősebb sarjamra szálljon a korona – gondolkodott hangosan egy nap felesége jelenlétében a király. – Ez nem azt jelenti, hogy Laurettában nincsenek meg a kellő erények a kormányzáshoz, ellenkezőleg! Éppen ez a baj! Mindhárman tökéletes királynővé válnának... Ezért nem vállalhatom magamra a döntés felelősségét!
     A királyné, látva férje felindultságát, a vizeskancsóhoz lépett, töltött, s a teli pohárral a király felé igyekezett. Ám a pohár hirtelen kicsúszott a kezéből, ezer darabra tört. A víz szertefolyt a kőpadlón.
     – Hát persze! – pattant fel őfelsége a trónusról. – Miért nem jutott ez eddig eszembe!? – csapott a homlokára. Feleségéhez rohant, cuppanós csókot nyomott arcára. – Hívasd azonnal gyermekeimet! – parancsolta az apródnak.
     Két perc múlva a lányok apjuk előtt sorakoztak.
     – Lauretta, Klaudia, Maurícia, kedves leányaim! – kezdte Nevesincs király. – Országunk királynője itt van köztetek. Mint ismeretes, máig nem eldöntött, melyiktek követ engem a trónon. Eleddig nem sikerült oly módszert kieszelnem, ami alapján kiválaszthatnám a legalkalmasabbat eme posztra... De most megszületett a terv! Azé az ország, aki elhozza az Örök Élet Vizét!
     – De papa! Az Élet Vize csak legenda! – kiáltott Lauretta.
     Klaudia nevetett.
     Maurícia nem szólt: nem utasította el kereken az Élet Vizének létezését.
     Nevesincs király uralkodói tekintélyét latba vetve helyreállította a rendet leányai körében. Megparancsolta, másnap reggel kerekedjenek fel: Lauretta induljon délnek, Klaudia keletnek, Maurícia nyugatnak. Északra nem küldött senkit, mert féltette leányait a hidegtől.
     Maurícia aznap éjjel nem aludt, készülődött az útra. Különben sem lett volna képes lehunyni a szemét, annyira izgatott volt. "Végre egy nagy kaland! – ujjongott. – Olyan rég várok erre! Felfedezhetem a birodalmat, teljesen egyedül! Világot láthatok! De a nővéreim hogyan boldogulnak majd? Hisz még a gyalogútról sem tértek le soha, hogy körülnézzenek egy erdőben!" – Maurícia ellenben nagy túrázó és lelkes amatőr tájfutó volt, úgyhogy bekopogott testvérei szobájába. Nem fogadták szívesen. – Csak segíteni akartam néhány tanáccsal – vonta meg a vállát, megrázta kicsit mindig kócos, rövid vörös haját.
     – Tartsd meg a tanácsaidat – intette le Lauretta. – Azt képzeled, nyakamba veszem a világot a nem létező Élet Vizét kutatva?
     – Akkor mit fogtok tenni? – értetlenkedett Maurícia.
     – Mivel engem délre küldött a papa, leutazom a tengerhez, kibérelek egy kényelmes kis kastélyt, és üdülök kicsit – így Lauretta.
     – Én – folytatta Klaudia – mindig szerettem volna látni a sivatagot...
     – Ezt nem tehetitek apánkkal! Nem csaphatjátok be!
     – Igazad van! Majd elküldök valakit, hogy érdeklődjön az Élet Vize után. Most hagyj magunkra! – rendelkezett Lauretta.
     – Én nem adom fel ilyen könnyen! – tűnődött Maurícia, míg a szobájába ballagott. – Meglehet, legenda az egész, de senki nem bizonyította sem ezt, sem az ellenkezőjét. Felkutatom az összes létező nyomot. Nem a királyságért, önmagamért!
     Pirkadatkor a lányok útnak indultak: Maurícia férfiruhában (zöld vadászgúnyát öltött), a másik kettő hintón, tucatnyi bőrönddel. Ezen Nevesincs király igen meglepődött, de nem szólt, ugyanis megfogadta, hogy gyermekeire bíz mindent.

     Maurícia hét nap múlva elérte a birodalom határát. Ez idáig nem jutott semmiféle információ birtokába. Úgy tervezte, megpihen néhány napra az első útjába akadó városban. Gondolataiba mélyedve lovagolt, míg valaki rákiáltott:
     – Állj meg, öcsém, ezen a hídon csak akkor mész át, ha nekünk adományoztad az összes vagyonodat!
     Maurícia ráeszmélt, hogy belesétált egy csapdába. Előtte széles folyón híd ívelt át. Ha jobban figyel, észrevehette volna a két alakot, akik a hídfőknél álldogáltak, és nem akartak átkelni a másik oldalra. – Süket vagy, kisfiú? – érdeklődött az előbbi vigyorogva. – Vagy a félelem elvette a hangod?
     "Tökéletesebb helyet nem is választhattak volna a csibészek! – mérte fel a helyzetet gyorsan Maurícia. – A híd túl keskeny, hogy áttörést kíséreljek meg... Megpróbálok tárgyalni."
     Ez bölcs döntés volt, mivel a másik fickó átsietett őrhelyéről, közrefogták Mauríciát elvágva a menekülés útját.
     – Van hangom, barátaim, csak gondolkoztam – mondta a királylány.
     – Ugyan miről? – kérdezte az újonnan érkezett.
     Maurícia ránézett, leheletnyit tovább tartott a rajta a szemét, mint általában a rablókon szokás.
     "Milyen jóképű – álmélkodott a királylány. – Azt hiszem, tetszene nekem, ha nem volnának romlottak az erkölcsei." – Bizonyára megegyezhetünk. Mit szólnának, uraim, ha adnék maguknak öt garast, azzal utamra engednének...
     – Öt garast? Hallod ezt, Rowland? – hahotázott az első. – Mindig mondtam, errefelé vicces népség lakik!
     – Nézze, jóember, nekem is élnem kell valamiből – érvelt sértődötten Maurícia: nem szokott hozzá, hogy nyíltan kinevetik.
     – Nekünk csak a saját megélhetésünk számít, jól jegyezd meg, kisfiam!
     – Éppen ez az! – tört ki Maurícia. – Mások pénzét elrabolni szégyenletes dolog! Miért nem keresnek rendes állást a városban?
     – Az is szégyenletes lesz, amit tőlünk kapsz, ha nem fogod be a szád!
     – Hagyd, Fernando! – szólt közbe a másik. – Most nagy fogást csináltunk...
     – Hogy érted?
     – Hallgasd, micsoda finom beszédű úrfi ez? Szavamra, ez egy nemes elkóborolt fiacskája. Képzeld, mennyire hálás lenne a kedves papa, ha hazakísérnénk elcsatangolt kis kedvencét...
     "Ez már több a soknál! – gurult dühbe Maurícia. – Nem elég, hogy el akarják venni a pénzem, hogy sértegetnek, még az elrablásomról is előttem tanakodnak! Ezt megkeserülik!" Leugrott lováról, kirántotta kardját s így kiáltott: – Vívjatok meg velem, gaz kutyák, hadd aprítsalak miszlikbe titeket!
     A rablók rámeredtek, majd hangosan felröhögtek. Maurícia ezért még jobban bedühödött, válogatott szitkokat szórt rájuk (ezeket egy juhásztól sajátította el, amikor az elvesztett két bárányt a királyi nyájból). Az útonállók egyre nevettek. Mulatságosnak találták, ahogy a királylány hatalmas kardját táncoltatta szemük előtt.
     Rowland tudott először megszólalni: – Fernando, hagyjuk futni a gyereket! Nincs kedvem kettéhasítani! Kár lenne érte!
     – Igazad van... – törölgette könnyeit Fernando.
     Mauríciát büszkeség öntötte el: – Berezeltetek, gyáva kukacok!
     – ... magam is sajnálnám ilyen humoros fickó vérét ontani... Engedjük el!
     – Nem megyek sehová, disznók, harcolni akarok! – toppantott Maurícia. Az útonállók kizárólag a királylány jólneveltségének köszönhették, hogy nem rontott rájuk. Elveivel ellenkezett fegyvertelenekre támadni.
     – Szállj nyeregbe, és menj! – intett Rowland.
     – Mozdulj, míg szépen vagyunk! – sürgette Fernando. – Megnevettettél, ezért a pénzed is megtarthatod! Jár erre elég sótlan alak, majd ők pótolják a veszteségünket, ugye, barátom?
     – Ahogy mondod, Fernando. Bátor vagy, – jött közel Mauríciához Rowland, kezét a vállára tette, mélyen a szemébe nézett, – de ne légy vakmerő! Menj! – sarkon fordult, előbbi helyére sietett a híd túloldalán.
     Maurícia tehetetlenül bámult utána. Őt sosem merészelték így semmibe venni! Megalázottan lovához sietett, helyére tette kardját, nyeregbe pattant, átvágtatott a hídon. Egyszer pillantott hátra s látta, hogy Rowland még mindig őt figyeli. Sebesebb vágtára fogta paripáját.
     Rövidesen elérkezett a szomszédos birodalom, Ezervár, jó hírű, nyüzsgő kereskedővárosába, Kékhegyvárba. Rengeteg ember megfordult e városban, ennélfogva hatalmas tudás halmozódott itt fel. Maurícia lovát és cókmókját egy fogadóban hagyta, elmerült a város forgatagában. Remélte, végre megtud valamit az Élet Vizéről. Hiúságból kerülte a nyílt kérdezősködést, nehogy őrültnek higgyék. Inkább figyelt. Napok múltak el, feje zsongott a végighallgatott történetektől. Ágya szélén üldögélt, elhatározta, másnap elhagyja Kékhegyvárat, mert felesleges ott időznie.
     "Tovább kell mennem – sóhajtott. – Lehet, hogy délibábot kergetek?"

     A királylány útja sűrű erdőn keresztül vezetett. Órák óta bolyongott. A szürkület hirtelen borult a tájra, mint mikor a szobában kialszik a fény. "Ma éjjel szabadban alszom – látta be Maurícia. – Sebaj, rég szerettem volna kipróbálni..."
     Tábort vert egy apró tisztáson, aztán körülnézett a környéken. A tisztás másik oldalán felfigyelt néhány szamócabokorra. Boldogan vetette magát a finom csemegére. A növények csak úgy roskadoztak az óriási gyümölcsök alatt, melyek bíborlottak az egyre fogyatkozó fényben. A mennyei íz azonban gyorsan elvesztette vonzerejét, ugyanis Mauríciát rossz érzés kerítette hatalmába: mintha valaki n é z n é! Hiába forgolódott azonban, nem látott senkit a növények között. Vagy mégis? Mintha valami mozdult volna ott, a körtefa tövében! Egyáltalán, hogy kerül ide körtefa?!
     Maurícia megszeppenve közelített a fához: – Bújj elő! Hallod? Láttalak!
     Nem mozdult semmi.
     – Tudom, hogy ott vagy!
     S ekkor előugrott a törzs mögül egy picike alak, akkora, mint egy kiskutya, de emberforma, csípőre vágta a kezét, és nagy hangon rákezdett: - Nem szégyelled magad? Megdézsmálod más éléstárát? Amit megettél, nekem és a családomnak egy hétig elég lett volna! Mit adok a gyerekeimnek, ha a hozzád hasonlók lelegelik a szamócáimat? Nem lesz betevő falatunk sem!
     – Igazán sajnálom, én éppen csak megkós...
     – Persze, persze! Jó kifogás! – zsörtölődött tovább a kicsi.
     – Véletlenül erre tévedtem, megláttam a szép gyümölcsöket, és... Bocsáss meg, eszembe sem jutott, hogy valakinek a tulajdonát képezi...
     – Ó, de buta vagy! – toporzékolt a törpe. – Szerinted mitől szép a termés, há? A két kezem munkája fekszik benne!
     – Jó, jó, bocsánatot kértem már. mit tehetnék még? – csitította Maurícia.
     – Semmit – enyhült meg a törpe. – Ám ha a kicsinyeim álla felkopik, a te lelkeden fog száradni! – bökött Maurícia felé.
     – Kicsit túlzol! Nem olyan rossz a helyzet – nézett jelentőségteljesen az ezernyi bogyóra a királylány.
     – Mit tudsz te erről?! Különben is, miért nézel rám ily végtelenül bárgyú szemekkel, hm? Nem találkoztál még magamfajtával, mi?
     Maurícia bólintott.
     – Ti emberek annyira, de annyira ostobák vagytok! – a törpe hangja csupa megvetés volt.
     Mauríciának egyre inkább nem tetszett a helyzet. – A viszontlátásra! – búcsúzott morcosan. – Micsoda felfuvalkodott hólyag! – dohogott, míg táborhelyéhez igyekezett. Elég távol járt már, hátranézett. A látványtól kirobbant belőle a nevetés.
     A törpe, apró gallyal kezében, fel-le ugrálva igyekezett leverni néhány szem szamócát, de sehogy sem sikerült: minduntalan visszahuppant a neki fejtetőig érő fűbe. Meghallva Maurícia kacagását, mérgesen fordult felé:
     – Mit röhécselsz? Könnyű kinevetned a kis termetem miatt! Inkább gyere, segíts, te mamlasz!
     – Igazad van, rondán viselkedtem, nem kellett volna kinevetnem téged – leguggolt, teliszedte a törpe kosarát, amit ki tudja honnan varázsolt elő a fura kis szerzet. – De ne hívj többé mamlasznak!
     – Jól van, na, de érzékeny vagy! Igyekezz már! – pattogott a kicsi. – Könnyű nektek a nagy testetekkel. Mindent elértek. Mégsem szeretnék olyan lenni, mint te... Ti eltapostok mindent: füvet, virágot, csigákat... Ezzel az izével itt, amit van képetek lábnak nevezni...
     – Állj! Most te vagy igazságtalan! Nehogy szememre vesd az emberiség összes bűnét! Egyébként, amióta találkoztunk, egyfolytában sértegetsz! – hátat fordított a törpének.
     – Más vagy, mint a többi ember – mormogta a törpe. – Akikkel eddig találkoztam, elszaladtak mikor megláttak, vagy el akartak pusztítani, esetleg szolgaian teljesítették bármit kértem is, mert azt hitték, szerencsét hozok, akár holmi amulett...! De a te szemedből okosság árad, mi több, intelligencia...
     Maurícia a törpére nézett, higgyen-e neki. Annak ábrázata komoly volt, tekintete kerülte Mauríciáét, ami arról árulkodott, sosem hitte, hogy egyszer ilyesmit mond egy "nagylábúnak".
     – Barátok is lehetnénk, ha technikailag megoldható lenne – kandikált a törpe a fűszálak közül a király lányára.
     – Megtisztelő – mosolygott Maurícia.
     – Gyere, te lány, szedj két körtét, aztán mehetünk. E fát szintén én ültettem!
     – Nem vagyok lány! – tiltakozott Maurícia.
     – Nem-e? Azt képzeled, becsaphatsz a buta álöltözeteddel? Csak nevetségessé teszed magad. Azt kérem, és azt ott! – mutatott két körtére a törpe. Maurícia szó nélkül szedte le őket. Elszomorította, hogy felfedték inkognitóját.
     – Köszönöm! Most jöjj velem, látogasd meg a családomat – invitálta a törpe. – A házamba ugyan nem hívhatlak be, de a kertemben eltöltheted az éjszakát. Veszélyes lehet egyedül a Kerekerdőben. Nálam oltalmat találsz.
     – Ez a Kerekerdő? A varázslatos Kerekerdő?
     – Az bizony – biccentett a törpe.
     Maurícia félénken pillantott körbe, számtalan mesét hallott a Kerekerdőbe keveredett vándorok különös kalandjairól.
     A törpe mutatta az utat, s folyton sürgette a királylányt: – Nem tudsz gyorsabban jönni, nyakigláb?
     – A nevem...
     – Csitt! Minálunk, törpéknél a név fontosabb dolog, semhogy ország-világ orrára kössük. A név ismerete hatalom, mert a név magában hordozza viselője sorsát. Érdemeld ki, (így teszek én is), s elmondom a nevem.
     – Mivel érdemeljem ki?
     – Bizalommal. Ne hagyd, hogy csalódjam benned.
     Az icipici család gomba alakú faházban lakott. A három parányi gyerek és anyjuk szeretettel üdvözölte Mauríciát. A család kiült a ház elé vacsorázni. Maurícia is előszedte elemózsiáját, a hamuban sült pogácsát. Később Maurícia játszott a törpegyerekekkel. Tíz órakor anyjuk ágyba parancsolta őket, akárhogy tiltakoztak szegények.
     A családfő, mint jó házigazdához illik, megtudakolta Mauríciától, minden rendben van-e, nincs-e szüksége valamire.
     – Köszönöm, minden nagyon kellemes... Figyelj csak... Azt szeretném kérdezni, hogy... – Maurícia elő akart rukkolni az Élet Vizével. "Ez a megfelelő hely és idő feltenni a kérdést! – bátorította magát. – Ha létezik valaki, aki segíthet, akkor ez a törpe itt előtted! Rajta!"
     – Hallgatlak! – bíztatta a törpe. – Ha tudok, segítek.
     – Az Élet Vizét keresem – bökte ki a királylány.
     – Sejtettem, hogy hasonló ügyben jársz erre... Miért akarod megtalálni?
     Maurícia elmondta.
     – Értem – sóhajtott a törpe, lecsüccsent Maurícia mellé. – Nagy fába vágtad a fejszédet, te lány!
     – E szerint létezik az Élet Vize? – döbbent meg Maurícia.
     – Létezik – bólintott elgondolkodva a törpe.
     – Te tudod, merre található? – a hercegnő egyre izgatottabb lett.
     – Nem. De van valaki, aki tudja...
     – Ki az?
     – Ej, te lány, biztos, hogy hallani akarod? Áh, ne is szólj, látom az arcodon a választ. Hát jó! Az Erdei Boszorkány ismeri az utat, mely a forráshoz vezet.
     – Hol találom az Erdei Boszorkányt?
     – Ha engem kérdezel, nem is keresed! Nem sok jót beszélnek felőle!
     – Nem kérdezlek! Nem futamodok meg a siker küszöbén!
     – Küszöbén! Haha! Legyen, ahogy akarod!
     A törpe elmagyarázta, hol találja az Erdei Boszorkány kunyhóját.

     Hajnalhasadáskor Maurícia felkerekedett, búcsút intett új barátainak. A megadott irányban haladt, s ahogy a törpe ígérte, hamarosan sűrűsödni kezdett az erdő. Le kellett szállnia lováról, csak kantárszáron vezethette. A fák lombkoronáján csupán fénycsíkok szűrődtek át. Egyszerre, mintha a semmiből nőtt volna ki, megjelent a kunyhó. Maurícia kikötötte a lovat, körüljárta a házacskát. Nem mozdult semmi. Megkocogtatta az ajtót. Nem jött válasz. "Hol kószál ez a boszorkány?" – töprengett. Valami huppant mögötte, egy ág reccsenve kettétört, a királylány megpördült. A boszorkány állt előtte, bal kezével egy jókora kondért vonszolt, a jobbal rőzsét egyensúlyozott a hátán.
     – Megérkezett végre a vendégem! – vigyorgott a banya fogatlan szájával. – Tudtam ám, hogy jönni fogsz! – kacsintott. – Kicsit elkéstem, pedig sebesen repültem a kondérommal…
     – Jó napot, öreganyám! – köszöntötte illendően Maurícia. – Engedd, hogy segítsek! – leemelte a boszorkány hátról a rőzsét. "Nem is olyan rossz, mint vártam..." – nyugtázta közben.
     – Köszönöm, lányom – pihegett a banya megszabadulva terhétől, nagyot szívott vasorrán.
     "Lányom?! Ez is egyből kiszúrta! Nem lehet igaz!" – bosszankodott Maurícia.
     – Menjünk be a házba! – Maurícia óvatosan követte a boszit, de nem észlelt semmi fenyegetőt. Ellenkezőleg: az építmény belülről meglepően lakályos volt. A banya, látva csodálkozó arcát, felnevetett: – Mást vártál, ugye? Mi, boszorkányok is szeretjük a kényelmet, nemcsak a királylányok! – sarokba hajította a kondért.
     Maurícia szeme még jobban kikerekedett.
     – Igen, igen, tudom, ki vagy s azt is, mi járatban vagy... – rejtélyeskedett az Erdei Boszorkány.
     – Segítesz nekem?
     – Miért ne segítenék? – most a banya nézett nagyot. – Ó, már értem! A sok gonoszság zavart meg, amit rólam hallottál! Hihi! Bevallok neked valamit, mert szimpatikus vagy! Gyere csak közelebb! A pletykákat a gonoszságomról én magam terjesztem... A nyugalmam érdekében, világos, ugye? Ha kitudódna, hogy jóságos vagyok... Ajajajj! Elborzaszt a gondolat is! Ugyanezen okból lát a szemed csúfnak! Pedig szép vagyok ám, mint te! – nyakát nyújtogatta a tükör felé, mosolyogva gyönyörködött képmásában.
     "Azért ezt már nem hiszem el!" – gondolta Maurícia. Hangosan azonban nem szólt, csak vigyorgott.
     – Nem hiszel nekem! – bökött felé vádlón a boszi. – Ezt figyeld! – felállt, csettintett ujjaival – és semmi nem történt. Maurícia viszont volt annyira bölcs, hogy ezt ne tudassa a banyával. Inkább kellő ámulattal csodálta az Erdei Boszorkány "szépségét". – Elég lesz! – kiáltott a banya abbahagyva a tetszelgést. "Visszaváltozott" egy újabb csettintéssel. Maurícia igyekezett nem lefordulni a székről a visszafojtott röhögésben. – Ma itt maradsz nálam – jelentette ki a boszi. – Főzök finom vacsorát, te meg mesélsz, mi folyik a világban. Oly rég hallottam friss híreket! Szavamra, megvan százhúsz éve is!
     Így is történt. A banya kotyvasztott, a hercegnő beszélt. Közben megfogadta, hogy a megmaradt kőkemény pogácsadarabokat gyűri le valahogy, mert ő bizony egy falatot sem eszik a boszorkány főztjéből.
     Mire elkészült a vacsora, elfogytak a témák is. Asztalhoz ültek. Maurícia, nehogy sértődés legyen a dologból, előre bejelentette, hogy magas a gyomorsava, ezért sajnos nem ehet a finom illatú ételből.
     – Pedig vitamindús és kalóriaszegény – kínálta a banya.
     – Ne is törődj velem. Inkább mondd el, merre találom a forrást – előhalászta tarisznyájából utolsó pogácsáját.
     – Hát jó... Bármikor meggondolnád, csak szólj! Tehát... holnap délben kell indulnod, akkor lesz megfelelő a csillagok állása...
     Hosszas magyarázatba fogott a miértet illetően, ám erre a királylány korlátozott mértékben figyelt csupán, ugyanis már az első szikkadt pogácsadarab a torkán akadt. Két pohár víz után tudta csak lenyelni. A szerencsés kimenetelű kaland után belátta, hogy ezt a napot nem evésre teremtették. Figyelmét a banya szavaira összpontosította.
     – ... elhagyod az erdőt nyugat felé, aztán áthaladsz a Nagy Pusztaságon...
     – Mi az a Nagy Pusztaság?
     – Majd meglátod, lányom, majd meglátod! Végül elérkezel a kietlen sziklákkal borított hegységhez, a madár alakú kőnél jobbra fordulsz, át az alagúton, ott már el sem tévesztheted. Mindent jól megjegyeztél?
     – Erdő, puszta, hegység, madárkő. Ennyi?
     – Emlékezz a három szabályra! Egy: egyedül kell menned, a lovadat sem viheted magaddal. Kettő: az úton egy szót sem szólhatsz, megértetted?
     – Ez könnyű! Amint hallom, nem olyan népes környék, mint a palota előtti piactér...
     – Ne viccelődj! – mordult a banya. – Egy hang sem hagyhatja el a szádat! El ne felejtsd! És most a harmadik szabály: nem vethetsz egy árva pillantást sem a hátad mögé, különben halálnak halálával halsz!
     – Nahát, ez egy figura etimologica volt, igaz? – csodálkozott rá Maurícia a boszi klasszikus műveltségére.
     – Hagyd már a butaságaidat! Komoly dolgokról van szó! Épp azt magyarázom, hogy maradhatsz életben, ha elindulsz az Élet Vizéért!
     – Rendben, öreganyám! Ne izgulj, nem lesz semmi baj! Átvágok az erdőn, a pusztán, a hegyen, közben nem bámulok hátra, nem beszélek magamban, ja, és kikötöm a lovam egy faághoz. Egyszerű! Semmi gond!
     – Nem ilyen egyszerű, gyermekem! Van még valami.
     – Micsoda? – sóhajtott Maurícia.
     – A sárkány. Egy sárkány őrzi az Élet Vizének forrását.
     Maurícia lelkesedése egy csapásra kihunyt: – Sárkány...
     – És vele kapcsolatban én sem tudok tanácsot adni – bólogatott a banya.
     Maurícia ezzel a szörnyű hírrel tért nyugovóra a boszorkány vendégszobájában... hogy reggel frissen, kipihenten ébredjen. "Mit nekem sárkány! – gondolta. – Tízzel is szembeszállnék!"
     Szívében e nagymértékű bátorsággal indult az új kihívások felé.

     Ahogy nyugati irányba távolodott az Erdei Boszorkány kunyhójától, a környező hatalmas, öreg bükkfák, mintha élnének, felé nyújtogatták ágaikat és susogtak, pedig nem is fújt a szél. Sőt, Maurícia értelmes szavakat vélt kihallani a susogásból: őróla beszéltek a fák! De ezt az őrült ideát azon nyomban el is hessegette magától.
     Mint egy varázsütésre, véget ért az erdő. Végtelen puszta váltotta föl, míg a szem ellátott. Forrón tűzött a nap, a távolban remegett a levegő. Maurícia az erdő közelében, egy füves helyen kikötötte a lovát, gondolatban kérte, várjon rá türelemmel.
     Nekivágott a pusztának. Alig haladt száz métert, mikor meghallotta paripája kétségbeesett nyerítését. Megtorpant. Idejében észbekapott, nem fordult vissza. A hang fájdalmasan hasított fülébe, de nem segíthetett. Összeszorította fogát, szinte rohant tovább. "Ezt megkeserülöd, sárkány!"      – fogadkozott. A nyerítés lassan elhalt. Mélységes, bántó csend ereszkedett a vidékre. Maurícia érezte, hogy valami gyülekezik mögötte. Mintha a levegő öltene testet. A feszültség tapintható volt. Koppanás hallott, aztán megszólalt a hang: – Állj meg, kérlek! Nem bírom tovább! Segíts!
     Egészen furcsa hangon beszélt: néhol mély volt, mint a medve morgása, máshol magas, mint egy sikoly. A királylány háta borsódzott. "Nem nézek hátra, akkor minden rendben lesz... Remélem..." – ismételgette.
     – Ne hagyj itt! Nézz vissza! Szükségem van rád! – sírta még a hang, majd a feltámadó szellő hátán tovalebbent.
     Rövidesen felhő takarta el a napot. Mivel azt nem tiltották meg Mauríciának, hogy az égre nézzen, ezt tette. Tátva maradt a szája, mikor felfogta, mit lát. Nem felhő volt, vagy madár: alaktalan árny lebegett a fény útjában. Percekig követte Mauríciát, aztán körözött néhányat és elrepült. Csak hátborzongató kacagását hagyta hátra.
     Maurícia rendíthetetlenül haladt, ám belül remegett, mint a nyárfalevél.
     Miután hosszú ideig nyugta volt. Félelme csillapult. A láthatáron különös formájú köveket figyelt meg, melyek néhol kis buckákat képeztek. "Biztosan ott kezdődik a sziklás hegylánc – reménykedett. – Épp ideje. Semmi kedvem ezen az elátkozott helyen éjszakázni... Ráadásul második napja nem ettem!"
     Ahogy közelebb ért a képződményekhez, belátta mekkorát tévedett: nem kövek, de csontok borították a talajt körös-körül, oly sűrűn, hogy alig lehetett haladni közöttük. Maurícia borzongva, undorral meredt a szánalmas maradványokra. A csontvázak színe, formája nem hasonlított egyetlen Maurícia által ismert teremtményéhez sem. A legtöbb szürke volt, meg zöld, de felfigyelt néhány pirosra is. Vidám lények lehettek, ha még a csontjuk is piros volt, mosolyodott el Maurícia, már nem is félt annyira. Örömmel töltötte el az is, hogy a távolban felsejlett a hegység körvonala.
     A nap már a látóhatár közelében járt, mikor elhagyta a Nagy Pusztaságot. A csontokat immár valódi kövek váltották fel. Hamarosan ott emelkedett előtte a legmagasabb hegy, lábánál a madár alakú sziklával. Tiszteletteljes csodálat kerítette hatalmába, mikor elétűnt a sast formázó gigantikus szikla, melyet a természet maga alkotott. Állandóan a madárra pislogva eloldalgott alatta. Egyszerre úgy tetszett, megmozdul a szikla, és rázuhan. Csaknem felkiáltott, az utolsó pillanatban szorította szájára a kezét. Tett néhány tétova lépést. Meglepetésében ismét kiáltani szeretett volna. Előtte nyílott az alagút bejárata, mely az Élet Vizének forrásához visz, s amelyet eddig a sasszikla rejtett a szeme elől.
     Kivonta kardját, minden bizonytalanságát hátrahagyva ment a tátongó, sötét lyukba. Sok-sok ideje gyalogolt az alagútban, mégsem látta még a végét. Egyedül az vigasztalta, hogy a járatban nem érte újabb meglepetés. Leszámítva párszáz denevért, amiket felvert léptei zajával. Felesleges volt óvatoskodnia, mert a talpa alól kigördülő kövek csengése - csilingeltek, mint a kis csengettyűk - előre figyelmeztetett jöttére. Megkönnyebbülten vette tudomásul a járatba beszűrődő fényt, mely útja végét jelezte. Kilépett az alagútból. Fényár vakította el. Lángcsóva csapott felé. Lélekjelenlétének köszönhette, hogy képes volt visszaugrani a járatba. Egy kiálló szikla mögé lapult. Tanakodott, mitévő legyen. "Szóba kell elegyednem a fajzattal! Mert a sárkány támadott rám, nem is vitás! Meg kell puhítanom a nyavalyást!" – döntött. Kinyitotta a száját, ám a sárkány megelőzte:
     – Meghalni jöttél, idegen! Nem menekülsz! – ordította.
     Ha Maurícia azt hitte, nem hallhat borzalmasabb hangot, mint a Nagy Pusztaságban röviddel azelőtt, alaposan tévedett. – Milyen nagy lehet ez a sárkány ekkora hanggal? – suttogta remegve Maurícia. – Sárkány! Szándékaim békések... – kezdte hangosan.
     – Ütött az utolsó órád! – üvöltötte a sárkány.
     A királylány gyomra összerándult, mélyeket lélegzett, nehogy elájuljon. – Ugyan, sárkány, beszéljük meg!
     – Hát jó, beszéljük – egyezett bele a szörny. Fura hangot hallatott, mintha köhögne...
     "Mi ez a békülékeny magatartás?" – tűnődött Maurícia. – Elmondhatom, miért vagyok itt? – Mivel nem érkezett válasz, folytatta: – Szeretném megnézni az Élet Vizének forrását! Úgy hírlik, te őrzöd...
     – És ha igen? Senki nem juthat az Élet Vizének közelébe, főleg nem egy ember! Elképzelni is rossz, mit művelnének vele!
     – De én nem akarok bajt sem neked, sem a forrásnak – bizonygatta Maurícia.
     – Sajnálom, meg kell halnod. Lépj elő, hadd hamvasszalak el! Ígérem, könnyű és gyors halálod lesz... – mintha fájdalmas sóhaj hagyta volna el a sárkány szörnyű torkát.
     "Arra várhatsz!" – gondolta Maurícia, de már kezdett ideges lenni, és szerette volna dűlőre vinni a dolgot.
     Hihetetlen módon a sárkány kínált egy utolsó lehetőséget:
     – Nem bánom, meséld el, miért keresed a forrást?
     A hercegnő készségesen, szóról szóra előadott mindent apja parancsától a csilingelő kavicsokig. A sárkány csöndben végighallgatta, aztán ezt kérdezte:
     – Ezek szerint nincsenek öncélú szándékaid a Vízzel?
     – Nincsenek – biztosította Maurícia.
     – Helyes. Hiszek neked. Semmi kedvem megölni téged. Gyere elő, hadd nézzelek! – hívta a sárkány Mauríciát, majd, megérezve habozását, hozzátette: – Szavamat adom, hogy nem esik bántódásod!
     Maurícia valóban habozott. Ez a hang... "Mindazonáltal nincs más választásom – elmélkedett. –A lábam is zsibbad... Meg éhes vagyok..."
     Előmászott az alagútból.
     Az előbbi éles fény helyett lágy világosság áradt a környéken. Hatalmas kiterjedésű, sziklafallal övezett kráterben találta magát, melyet üde zöld, burjánzó növényzet borított, átellenben barlang bejárata feketlett. A legcsodálatosabb liget, amit valaha látott! Ámultában még a sárkányról is megfeledkezett. Csak mikor az mocorogni kezdett odabenn a barlangban, akkor meresztett a királylány ijedt szemeket. Az üregből előcammogott egy két méter magas, sárga pettyekkel tarkított zöld pikkelyű, kerekded lény, hátán árnyalatnyival sötétebb taréj húzódott, áttetsző sárga szárnyai voltak. Megállt a barlang előtt, macskamód nyújtózott. Maurícia továbbra is a bejáratot fürkészte a teremtmény mögött. Odabent azonban már nem mozdult semmi. Ránézett a pöttyös csodabogárra. Az visszanézett rá nagy fekete, hosszú szempillákkal keretezett szemekkel.
     – Te vagy a sárkány? – tette fel a kérdést Maurícia.
     – Igen – felelt a zöld lény kissé rekedt, de korántsem félelmetes hangon.
     Maurícia alaposabban megfigyelte. Hihetetlennek tűnt, hogy tőle rettent meg, hisz nem volt benne semmi rettenetes. És, bármily meglepő, állandó mosoly ült az arcán. "Mosolygó sárkány! Milyen aranyos!" – méregette a királylány. – És a hangod? – kicsit azért még gyanakodott.
     – Ó, – köhintett a sárkány – berekedtem. Sajnálom, a kiabálás egyszerűen tönkreteszi a hangszálaimat...
     – Tessék?
     – Tudod, irtó hangosan kell ordítanom, hogy elég félelmetes legyek, ha betolakodó téved ide... Már megbocsáss... A barlang akusztikája sokat segít, de az még nem elég... Köh-köh...
     – Arra célzol, hogy a barlang torzította el a hangod?
     – Persze. A tiedet is eltorzítaná...
     – Kipróbálhatom?
     – Ha akarod...
     Maurícia beszaladt a barlangba, és buzgón kiáltozott néhány percig. – Fantasztikus!
     – Ugyan – szerénykedett a sárkány. – Régi találmány.
     Maurícia úgy ítélte, elég bizalmas már a viszonya a sárkánnyal ahhoz, hogy feltegye a kérdéseket, amik régtől fúrják az oldalát.
     – Te, sárkány! A madár alakú szikla az alagút előtt... szokott mozgolódni?
     – Mozgolódni? – pislogott a sárkány. – Hisz az csak egy kődarab...
     – Pedig megmozdult! Láttam! Azt hittem, rám esik!
     – Á, nyilván ráléptél az indítószerkezetre, ami működésbe hozza. Még az elődöm szerelte fel. Elrettentés céljából, érted? Sokszor elhatároztam, hogy hatástalanítom. Hányszor megijeszt engem is! Hihi! Mindig elfelejtem, hogy ott van, pedig idestova kétszáz éve e helyt élek... De – mosolygott szégyenlősen –, ahogy felétek mondják, kicsit hóbortos vagyok...
     – Hát a csontokkal mi a helyzet?
     – Jaj, a csontok! – ragyogott fel a sárkány képe. – Szépek, ugye? Én készítettem őket marcipánból! Oda járok nassolni! Sajnálhatod, hogy nem kóstoltad meg! – látva Maurícia elsötétülő tekintetét, hozzátette: – Remélem, nem készültél ki nagyon... Az elődömnek sokkal brutálisabb eszközei voltak, határtalanul vérszomjas természet volt... Ezért is mondtak fel neki...
     – A szörnyű hang a pusztában? – sóhajtott Maurícia.
     – Krinolin ötlete volt! – bocsátotta előre a sárkány.
     – Ki az a Krinolin? – a királylány fáradtan simította halántékára a kezeit.
     – A szomszédom... Alkimista, a Bölcsek Kövének őre, nagy varázsló. Azt állította, ismer egy mágiát, amelyen garantáltan nem jut át senki. A lényege: ha férfi közelg, női hangot hall, ha pedig nő, akkor férfihang hívja... – A sárkány tétovázott, majd tovább beszélt. – Nálad, attól tartok, zavarba jött szegény varázslat, az álruhád miatt képtelen volt eldönteni mi vagy, ezért köztes megoldást választott...
     – Szegény varázslat – érzett együtt Maurícia. – Mi volt a nagy árnyék, ami elrepült fölöttem?
     – Krinolin járt ma nálam, őt láthattad hazafelé igyekezni.
     – Felteszem, akkor a lovam is jól van...
     – Természetesen! Miért bántanék egy lovat? Olyan kedvesek. A nyerítés illúzió volt. Ha tevével jön valaki, tevehangot hall.
     – Nagyszerű! Azért van még néhány kérdésem! – csapta össze kezeit Maurícia.
     – Halljuk! De nem ülnénk le ide a fa alá?
     – Rendben.
     – Egyébként a nevem Dragi Ottokar, de mindenki csak Draginak hív – mutatkozott be a sárkány.
     – Örvendek. Maurícia – esett túl a formaságokon a hercegnő is. – Tehát! Az erdő...?
     – Nem az én hatásköröm!
     – Értem. Így is jó. Akkor azt mondd meg, miért kellett egyedül jönnöm?
     – Kitetted volna szegény lovacskát az út fáradalmainak?
     – Ebben lehet valami. Talán nem is akart volna velem jönni. Mi történik, ha hátranézek?
     – Felkap a forgószél és visszarepít oda, ahonnan elindultál. Nem fájdalmas, de kellemetlen. Elveszi a kedvet a további próbálkozástól.
     – Készséggel elhiszem. Mivel vakítottál el?
     – Egy lámpással. Ajándékba kaptam.
     – Krinolintól?
     – Nem. Az Üveghegyet őrző sárkánytól. Tudod, ő távoli rokonom... – Dragi elpirult. Maurícia ezen jót mulatott.
     – Mi a neve?
     – Melinda – rebegte Dragi. – Ünnepnapokon ő is ilyen lámpással világítja meg az Üveghegyet, hogy szépen csillogjon. Mikor legutóbb itt járt, és elhozta a lámpást, arra kért, gondoljak rá, ahányszor meggyújtom... Ő olyan, de olyan gyönyörű!
     – Mi a helyzet a tűzokádással? – térítette vissza Maurícia a sárkányt az álmodozásból.
     – Az genetikai adottság – húzta ki magát Dragi. – Elvégre nekünk, sárkányoknak is meg kell védenünk magunkat valahogy!
     – Nem is sejted, mekkora megkönnyebbülést hoztak a szavaid, Dragi Ottokar, hiszen az Erdei Boszorkány halállal ijesztgetett…
     – Hát igen, még kevesen értesültek elődöm leváltásáról, aki azonnal visszatért Sárkányföldére, minden sárkányok ősi fészkébe.
     Soká diskuráltak még a fa alatt, mígnem a sárkány maga ajánlotta fel, hogy megmutatja a királylánynak az Élet Vizének forrását. Hosszú, kanyargó barlangfolyosókon haladtak, míg a gyémánt tisztaságú, csillámló vizű forráshoz értek. Dragi ott, a tavacska partján kifejtette, szerinte miért lenne káros, ha az Élet Vize rossz kezekbe kerülne. Maurícia tökéletesen egyetértett vele. Végül elhatározta, meghagyja az Élet Vizének titkát abban a békességben, melyben évezredeken át pihent.
     – Mi lesz édesapáddal?
     – Talál más módot, hogy eldöntse, kié legyen a trón! Nővéreim eddig sem törték magukat a Víz megszerzéséért...
     Az éjszakát a szabad ég alatt töltötték, Maurícia a sárkány oldalának dőlve aludt el, szárnyával takarózott. "Végre egy tisztességes főnemes" – gondolta Dragi, mélyet szusszantva ő is álomba merült.
     Reggel korán ébredtek. Maurícia készülődött a visszaútra, gyümölcsöt szedett a fákról. Elkészülve Dragi elé állt, hogy búcsúzzon.
     – Jó lenne, ha máskor is eljönnél...
     – Én is szeretnélek újra látni, de túl nagy a távolság...
     – Csak ez a baj? – derült fel Dragi képe. Besietett a barlangba, egy szőnyeggel tért vissza. – Ez egy repülőszőnyeg – magyarázta. – Egy dzsinntől kaptam, aki keletről ruccant át hozzám, cserébe egy csodás kristálypalackot adtam neki, amibe rögtön be is költözött...
     – Ejha, te aztán nem unatkozol! – nevetett Maurícia.
     – Hát nem, hihi... Fogadd el tőlem a repülőszőnyeget, így bármikor meglátogathatsz! – átnyújtotta a becses kincset a hercegnőnek.
     Maurícia hálásan köszönetet mondott. Búcsút vettek egymástól. A királylány a szőnyegre telepedett, elsuttogta a varázsszót. Felemelkedett a levegőbe. Egyre gyorsabban suhant. Integetett a sárkánynak, míg az el nem enyészett a messzeségben.

     Hamarosan leereszkedett az erdőszélen, ahol lovát hagyta. Összecsavarta a szőnyeget, a nyereghez kötözte, felpattant a paripára. Dragi tanácsát követve, nem merészkedett a Kerekerdőbe, hanem megkerülte. Délutánra a Kékhegyvárba vezető országúton poroszkált ráérősen. Úgy tervezte, betér a városba, s mint szerető gyermekhez, testvérhez illik, ajándékot vásárol szüleinek, nénéinek.
     Az utcák, mint mindig, tele voltak járókelőkkel. Maurícia nem bánta: vidáman dudorászott. Az sem zavarta, hogy megbámulják: hangja szöges ellenétben állt férfias ruházatával. Miután mindenkinek vett némi csecsebecsét, a fogadóba igyekezett. Egyszerre ismerős arcot pillantott meg a tömegben: Rowlandot, a rablót, aki néhány napja ki akarta fosztani. Megpróbált elrejtőzni, de már késő volt, észrevették.
     – Megvagy végre! – Rowland indokolatlan örömmel köszöntötte. – Napok óta kereslek! – rózsaszálat nyomott a királylány kezébe.
     – Ezt miért kapom? – csodálkozott Maurícia.
     – Mert szépséged csak e virághoz mérhető – hajolt meg az útonálló.
     Maurícia olvadozott néhány pillanatig, majd észbekapott: – Összetévesztesz valakivel – mélyítette el a hangját.
     – Hidd el, nem! – nevetett a rabló. – Sétálhatnánk? Közben elmagyarázok mindent.
     Maurícia beleegyezett. A rabló kellemes csalódást okozott: a hercegnő sosem hitte volna, de Rowlandban úriember lakozott. Pár órával később pedig egyenesen csodálatraméltónak találta.
     Rowland élettörténete röviden a következő: apját, anyját korán elvesztette, nagybátyja nevelte. Apja annyi adósságot hagyott hátra, hogy a családi birtok elúszott, mire felcseperedve mindent visszafizetett. Földönfutóvá, nincstelenné vált. Rótta az utakat, segített a rászorulókon, akik ha tudták, pénzzel hálálták meg jótettét, ételt adtak neki, vagy befogadták egy időre. Vándorlásai során akadt össze Fernandóval. Elhatározták, együtt próbálnak szerencsét. Így is lett. Voltak jobb, rosszabb szakaszaik. Nem tagadta, mikor teljesen pénztelenek voltak, törvénytelen eszközökhöz folyamodtak sorsuk jobbra fordításának reményében. Egy ilyen sajnálatos esetnek esett áldozatul Maurícia... Az ő szavai ébresztették rá az útonállókat, milyen elítélendő módon éltek addig. Bejöttek a városba, s azon lesznek, hogy visszaszerezzék az őket megillető társadalmi pozíciót... S erre Maurícia szép szemei vitték rá Rowlandot. Bevallotta, már a hídon világos volt előtte, hogy Maurícia álruhában utazik, de nem akarta leleplezni, nehogy bajba sodorja.
     Ezután Maurícia vallomása következett. Elmondta származását, ám azt egyelőre nem, mit keresett Kékhegyvár környékén. Rowland szava elakadt. De csak egy időre. Tisztességes szándékait bizonyítandó így szólt:
     – Úrnőm, tudom, jelenleg nem vagyok méltó hozzád, de egy év múlva elmegyek országodba, és ha te is úgy akarod, megkérem a kezed...
     Ebben maradtak.

     Maurícia hazautazott. A trón-kérdés következőképp oldódott meg: Klaudia hozzáment egy sejkhez, csak bemutatkozó látogatásra érkeztek Maáz birodalomba, amúgy a sejk hazájában telepednek le; Maurícia bejelentette, lemond a királynői posztról, és egy év múlva férjhez megy. Az uralkodónő tehát Lauretta lett. Egy héttel később megkoronázták. Nevesincs, az ex-király nejével együtt nyugalomba vonult.
     Elröppent egy év, egy verőfényes délelőtt megérkezett Rowland.
     Világraszóló lakodalmat csaptak, majd leköltöztek a tengerpartra Rowland családi kastélyába. (Arról, hogyan szerezte vissza, nem volt hajlandó beszélni.)
     Maurícia sűrűn látogatta családtagjait és a törpét (időközben megtudta a nevét), sőt egyszer az Erdei Boszorkányhoz is bekukkantott. Gyakran mondogatták, olyan hirtelen toppan be, mintha a szél hátán utazna...
     Ám nem ez volt az egyetlen furcsaság vele kapcsolatban: mindenki úgy vélte, ahogy múlik az idő, Maurícia egyre szebb és fiatalosabb...
     Hja, kérem, akinek az Élet Vizét őrző sárkány a barátja...
Tetszett a cikk?

Oszd meg a barátaiddal!

Ha ez tetszett

Kapcsolódó cikkek

Összes
Minden reggel egy üzenet

Kérd te is a napi HarmóniaKártyát!

Te is szeretnél reggelente ilyen napi jóslatot kapni? Iratkozz fel, és minden nap megérkezik hozzád.