Furcsa. Ezen a kis felhőn ülve lebegni az égen. Napfelkeltéket és naplementéket nézegetni, egészen a mennyekig és egészen a földig látni.
Az én felhőm rózsaszín, lila vagy hófehér valójában, annak ellenére is, hogy ti feketének és pirosnak látjátok.
Néha jön erre egy másik felhő /mert a felhők nem mozdulatlanok ám!/, vagy én libegek egy másik felhő felé. Általában csak integetünk egymásnak fehér zsebkendőt lobogtatva, ahogy a filmeken szokták, távolról. Más felhők közelebb érnek, ilyenkor mindig jókat kívánunk egymásnak. Vannak olyan felhők is, amelyek még közelebb jönnek. Ilyenkor összekapcsoljuk a két felhőt egy kis szív alakú lakattal, nehogy elfújja a szél egyikünket. Énekelünk és játszunk is ilyenkor. Kicsit kipróbáljuk a másik felhőjét, milyen rajta az ülés? Van úgy, hogy sokáig van a két felhő összekapcsolva, de legtöbbször csak rövid ideig.
Ez a kis szív alakú lakat két félből áll. Mikor szétkapcsoljuk a felhőket, egyik fél itt, másik ott marad. Az én felhőm szélén is sok ilyen fél lakat van. Mindig, mikor rájuk tekintek, eszembe jutnak a barátaim /én így hívom őket. Tudod, akiknek a felhőjével összekapcsolom az én felhőmet/.
Aztán vannak másfajta felhők is. Némelyik a semmiből tűnik hirtelen elő, míg a másik lassan feltűnik a látóhatáron, és egyre nagyobb ponttá válva, egyszer csak mellém ér teljes valójában. Talán azért ilyen lassú, mert gondolkodik az adott felhő tulajdonosa, mit énekeljen, illetve játsszon majd velem. Az ilyen felhők nagyobb lakattal jönnek. Mikor mellém érnek, igyekeznek helyet csinálni a sokszínű, csengő-bongó kis fél lakat között. Ez a lakat nehéz, és nem is csilingel. Az én felhőmön is volt pár… de túlságosan lehúzott, és ezért ledobtam őket. Bocsásson meg, minden ilyen felhőtulajdonos. A velük töltött idő nem olyan szórakoztató. A dallamok sehogy sem tiszták, és a játékokban mindig ők akarnak győzni. Mikor elvesztik a játékot, szétkapcsolják a felhőket. Ilyenkor mindig úgy gondolom, fontos dolguk akadt, sietnek valahová. De aztán sosem térnek vissza meglátogatni. Ilyenkor mindig kicsit szomorú vagyok. Szívesen játszottam volna még velük, de nem olyat, amilyet ők játszottak /nyerőset-vesztőset/, hanem valami mást… amilyet a barátaimmal szoktam játszani. Amiben senki sem veszít, hanem mindenki nyer...
Aztán van még egy fajta felhő. A tulajdonosa egy nagy lakattal jön. Könnyű, rózsaszínű, szív alakú lakattal. Ezt a lakatot könnyű összekapcsolni, hiszen a két fél tökéletesen illik egymásba. Viszont kioldani nem lehet. A felhőmet sem húzza le a mélybe, és vidáman csilingel. Ez a kedvenc lakatom.
Jókat játszunk mindig ennek a felhőnek a tulajdonosával, és énekelünk is szépeket. A legeslegszebb dallamokat. Ilyenkor mindig nevetünk és örülünk. Egymásnak. /Nem olyan szórakoztató ám egyedül nézni a naplementéket és napfelkeltéket./ A két felhő ilyenkor csaknem egy felhővé olvad össze. Ez legfőképp azt a célt szolgálja, hogy éjjel mikor alszunk, /mert bizony alszunk is, ám. A felhő nagyon kényelmes nyugvóhely/ nehogy leessünk… Visszajutni nagyon nehéz.
Persze, ha a felhő tulajdonosának, vagy nekem valami dolgom van, elintézheti. Egy galambot kell ilyenkor egy baráthoz küldeni, aki elszállít majd a felhőjén. Azonban a galamb hosszú levelezgetésre alkalmatlan, mivel csak pár szót tud megjegyezni.
Nagyon boldog vagyok, hogy van egy ilyen lakatom. Mindig napfelkeltekor kelünk fel, s naplementekor térünk nyugovóra.
Ma reggel, mikor felébredtem, nem találtam magam mellett a felhő tulajdonosát. Talán egyik barátjával ment el egy új játékot kitalálni, vagy egy új dalt szerezni. /Arra gondolni sem merek, hogy leesett. Végtelenül szomorú lennék, s talán utána vetném magam. Vagyis. Biztosan utána vetném magam. Nehéz feljutni újból./ Ma reggel, mikor egyedül néztem a felhőnkről a narancssárga napkorongot, sírtam. /Ilyenkor mindig letépek egy kis darabot a felhőmből, s felitatom vele a könnyeim. Majd pontosan visszaigazgatom a helyére. Mikor már nehéz a felhő a sok könnytől, valahol a földön esni kezd. Ezután újra könnyű lesz./ Kérdeztem a galambokat, de ők sem tudják, hová ment. Hiányzik, mert nagyon szeretek vele játszani, énekelni… naplementét nézni… Most mindig a felhőnk közepén ülök. Onnan jól belátni mindent, és nem tűnik olyan üres és nagynak a tér… Ma egyedül kell aludnom. Remélem, mire holnap felkelek, itt lesz megint. Remélem, nem esett le, és jó helyen van.
Furcsa. Ezen a kis felhőn ülve lebegni az égen. Olyan hatalmas és csendes. Holnap majd a mi énekünk tölti be a csendet. És újra játszunk jókat.
Ha figyelmesen nézitek, minden kis felhőnek, amely egyedül bolyong, ott a párja. A felhők alapvetően páros számúak. És ne szomorodjatok el, ha esik… lehet, hogy azok csak örömkönnyek… amiket játék közben hullajtunk...
Aztán vannak másfajta felhők is. Némelyik a semmiből tűnik hirtelen elő, míg a másik lassan feltűnik a látóhatáron, és egyre nagyobb ponttá válva, egyszer csak mellém ér teljes valójában. Talán azért ilyen lassú, mert gondolkodik az adott felhő tulajdonosa, mit énekeljen, illetve játsszon majd velem. Az ilyen felhők nagyobb lakattal jönnek.
Tetszett a cikk?



