Megérintesz egy arcot, amely egykor a tiéd volt, s melyet tiszta szívedből magadénak éreztél, s most mint idegen tekint rád vissza a fehér párnahuzatról, melyre este hajtotta le a fejét, amikor melléfeküdtél, s fülébe suttogtad, hogy mennyire szereted. Mi változott meg hirtelen, csak néhány óra alatt? Nem érted és elkezded keresni az okát, hogy undorodsz az érintésétől, mely szinte megfojt, ahogyan fordulsz egyet az ágyban, s a keze már megint utánad kutat, csak úgy megszokásból, s te arrébb húzódsz tőle, mintha egy idegen kéz lenne.
Arcod megfeszül, s mikor valami kellemesre próbálsz gondolni, hogy elfelejtsd ezt a rémálmot, megjelenik előtted egy arc, mely ugyan távoli, de mély merengésbe taszít. Érzel egy kezet a derekadon, s kéz az idegené, pedig valaki melletted szerelmesen közelebb bújik, s apró csókokkal halmoz el. Látod, amint az idegen karját a tiédhez érinti, miközben te magadhoz próbálod édesgetni azzal az elragadó mosolyoddal, mellyel mindenkit meg tudsz hódítani… Érzed egy dús, fekete haj illatát, selymes érintését az arcodon, miközben émelyítő csók keríti hatalmába ajkaid, s egész belső lényedet, s úgy érzed soha még így nem szerettél, s szerettek. A barna bőr érdes felülete felizgatja tested minden porcikáját, s ha nem tartanának azok az erős karok, hát ájultan esnél a földre, csak azért, hogy mohóbban ihasd a csókokat kedvesed duzzadt ajkairól, melyekről mintha méz csörgedezne, oly édesek, és olyan szorosan hozzásimulsz testéhez, hogy érezd, amint akar téged, s csak téged örökkön örökké.
Apró zaj hoz vissza a valóságba, ahol szeretted már felébredt, s téged figyel kíváncsian, mint gyermeket az anya, mikor az elmélázik a homokozóban. Felülsz, s csak annyit mondasz, hogy maradjon csak, ma te hozod be a reggelit. Felállsz, kimész a konyhába, ahol ott áll még a tegnapi mosatlan edény, megszokott mozdulattal nyitod, csukod a hűtőszekrényt, veszed elő a serpenyőt, melyben az omlettet készíted majd el. Hallani a hagyma sercegését az olajban, s mint életed párja megnyitja a fürdőszobában a vízcsapot.
Valahol a világ legszélén, egy zuhatag lábainál tested óvatosan siklik bele a folyó vánszorgó, tiszta vizébe, hátadat a part menti fák lelógó ágai súrolják, s látod, amint lábaidnál apró halak úsznak zavartan mindenfelé. A nap sugarai égetik vállaid ívét, amint felbukkansz a víz alól, s nedves hajad hozzásimul a tarkódhoz. Melletted madarak csivitelnek, s az esőerdő zajai megnyugtató csenddel keverednek. Melléd ér a mezítelen férfitest, ugyanaz a barna bőr, édes illat és izgató érzés, ami folyton-folyvást megremegtet, amikor a közeledben van az idegen. Ujjai lágy érintése a tenyereden a szívedig hatol, s utánakapsz, de markod csak vizet ér, mert ő játékra hív a lebegésbe, s leránt a mélybe, magával sodor a világmindenségbe. Csókol, bárhol is legyen testeden az a pont, mellyel kívánod, s ő még nem érintette meg. A parton állva barna szemével vetkőztet bőrödből, mely már egészen csupaszon várja őt. A fák hosszú ágait meglebegteti a szél, s a tűz újra fellobban a sorba rakott kövek között, melyen hús sül vörösre égve a lángok hevétől.
Ezt akár ki is dobhatod, hiszen az égett hagymának sosem lesz már jó íze. Mindent egy vödörbe öntesz, kenyeret vágsz, vajazod, teát töltesz, s beviszed a szobába, ahol csendben ülsz le szemben azzal az emberrel, akivel este egy ágyban feküdtél. Üres szemekkel nézel rá, és bevallod magadnak, hogy itt csakis ő az idegen, nem pedig az, aki a gyönyört hozta az életedbe annakidején, amikor még fiatal voltál.
Az utcán kezdődött minden. Ő ott állt és zenélt. Fújta a pánsípot, ütötte a dobot, pengette a gitárt. Ő is, akárcsak a többiek játszott minden hangszeren. Azt szeretted volna, ha csak neked játszik, a szemedbe néz, mosolyog, és rögtön magával visz ismeretlen tájakra. Miért pont ő? Ki tudna erre válaszolni? Rajta sem volt semmi különös: szabályos indiánarc, alacsony termet, tömzsi kezek vékony ujjakkal. Szólt a dal a szerelemről, az életről, az indiánokról. Te szótárban kerestél minden apró szófoszlányt, ami felismertél a zenében. S ő észre sem vett. Meg sem látott, s neked nagy bátorságra volt szükséged ahhoz, hogy odalépj a mellettük ácsorgó lányhoz, és megkérdezd a fiú nevét. Marco. Milyen szépen cseng. Aztán velük is megismerkedtél, s megkérted őt segítsen neked spanyolul tanulni, mert egyedül nem megy, s nincs pénzed drága tanárra. Már nem is emlékszel, hogyan állt rá, de az emlékeidben úgy él, mintha rögtön igent mondott volna. Sétáltatok, s közben beszélgetek megállás nélkül. Te nevettél az ő furcsa kiejtésén, és megsértődtél ahányszor ő a tiédet kritizálta. Aztán kirándulni is elmentetek, s már folyamatosan beszéltél. Ahogyan lesegített egy nagyobbacska kőről megtanított az utolsó szóra is. Beso. És ezt soha nem fogod elfelejteni. Az első csók. Tőle. S ezzel örökre a tiéddé vált. Mindig együtt voltatok, végre téged nézett, neked énekelte szerelmes szavait. Repültetek az időben, s csak ti léteztetek a világon, a ti boldogságotok, a ti szerelmetek. Játéknak tűnt az élet.
Amilyen csendben készültetek el a reggelizéssel, olyan csendesen állsz fel és látsz neki a mosogatásnak a konyhában. A folyó víz összefröcsköli a falat, de téged nem érdekel, csak nézed a cseppeket.
Sok-sok könnycseppnek kellett felszáradnia azon a nyáron, amikor el kellett mennie. Álltatok az áruház előtti lépcsőn, fogtátok egymás kezét, s összevizeztétek egymás arcát a sós cseppekkel. Az utolsó kétségbeesett csókok, karjaitok szoros ölelése sem tudta megállítani az időt, s te nem akartad elkísérni őt a reptérre, hogy lásd hogyan hagy el örökre. Nem ígértetek semmit. Te azt, hogy megvárod, ő azt, hogy visszajön. Záporzó könnyek között szállt be a taxiba, s többé hátra se nézett. Ahogy kérted. Nem láthattad hogyan tekint vissza rád az emlékein keresztül, mellyel biztosította az örökkévalóságodat.
A mosogatóvíz kihűlt, s újból feltörő könnyeid sóssá tették. Kezeddel a habon játszol, ahogyan közös ebédeitek után tettétek. Majd megtörlöd a víztől felhólyagosodott ujjaidat, és mélázva egy székre ereszkedsz. Némán mozog az ajkad, s mondod ki nevét már vagy ezredszer.
Az ajtóban megjelenik ugyanaz az arc, könnyektől duzzadó szemekkel, s öledbe fúrja indián fejét. Megsimogatod ébenfekete haját, s azt kérdezed:
- Mi a baj, kisfiam?
Megérintesz egy arcot, amely egykor a tiéd volt, s melyet tiszta szívedből magadénak éreztél, s most mint idegen tekint rád vissza a fehér párnahuzatról, melyre este hajtotta le a fejét, amikor melléfeküdtél, s fülébe suttogtad, hogy mennyire szereted. Mi változott meg hirtelen, csak néhány óra alatt? Nem érted és elkezded keresni az okát, hogy undorodsz az érintésétől, mely szinte megfojt, ahogyan fordulsz egyet az ágyban, s a keze már megint utánad kutat, csak úgy megszokásból, s te arrébb húzódsz tőle, mintha egy idegen kéz lenne.
Tetszett a cikk?



