A szobában sötét volt, csak az asztal fölötti lámpa világított kicsiny fénykörével. A megnyugtató homályban elhagyatott érzések kavarogtak, a félelem kereste a kiutat, s a szív gondolatai szertefoszlottak a levegőben.
A lány felemelte lehajtott fejét az asztalról, nedves haja esetlenül csüngött arcába. kinyíltak szomorú szemei a sarkaikban összegyűlt sós könnycseppekkel. A keze belemarkolt a levegőbe, s görcsös ujjai közül kifolyt a fájdalom. Lassan, erőtlenül hajtotta hátra a fejét, s hajtincsei a csendbe bele nem illő hirtelen mozdulattal omlottak a szék támlájára.
Az elhagyatottság érzés egyre jobban bevonta a szoba légkörét és egy halk sóhaj bejárta a legapróbb zugokat is. A lány keze egy toll után nyúlt, s írni kezdett egy famintás, gyűrött lapra.
"Emlékszel vajon a kezdetekre, a félénk tekintetekre, a bizonytalan érintésekre? Olyan sokszor kérdeztem ezt magamtól, hogy már egy pillanat is elég és megint ott állunk az utcán átélve első sétánk minden izgatott percét. Azokat az érzéseket, gondolatokat és szavakat, amelyek ott voltak a levegőben körülöttünk. Ha tudtad volna, hogy én is ugyanarra gondolok, hogy én is szerettelek volna megérinteni, végighúzni kezem puha bőrödön, beletúrni a hajadba, s megcsókolni tested minden porcikáját. Azt mondod magadról, hogy gyáva voltál, és valószínűleg sosem jutott eszedbe, hogy én is szorongtam, zavarban voltam, s csak először ilyen helyzetben.
Hát persze, úgy gondolhatod, hogy azokkal, akik előtted voltak átéltem már mindezt százszor, de az mind-mind más volt. Nem tudom mennyire értheted... Velük nőttem fel, ismertem őket, ha nem is gyerekkorom óta, de elég régen ahhoz, hogy azt mondjam szeretem valamelyiküket. Pedig ezek csak barátságok voltak. Együtt jártunk gyümölcsöt szedni a városi emberek telkeire, mikor azok nem voltak ott, együtt jártunk a búzatáblába bújócskázni, vagy a szalmabálákhoz rejtekhelyet készíteni. Kirándultunk a hegyeken, az erdőkben, fürödtünk a patakban, és volt néhány első ügyetlen csók is, de semmi több. Nem is várhattam mást, hiszen belül nem rezdült meg semmi. Olyan más volt, amikor mi ültünk azon a padon, nem értünk egymáshoz, csak idegesen egymás szavába vágtunk, s feltártuk gondolatainkat, melyeket talán még senki sem hallott tőlünk. A későbbi hosszú sétáink és a váltott csókok soha nem érzett érzelmeket hoztak fel a lelkemben, tudtam veled is ugyanez történik. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy elmondjuk mi van velünk. Ahogyan átöleltél, ahogyan szorítottál, ahogyan csókoltál, s mindez olyan de olyan gyorsan elmúlt. Ma már szeretnék felejteni. Nem téged, hanem azokat az édes emlékeket, amiket te adtál nekem. Csak azért hogy most könnyebb legyen búcsút mondani..."
Egy pillanatra megállt az írásban, felnézett, belebámult a sötétségbe, majd folytatta:
„Látod, múlik az idő, múlnak az érzések. Nem, most hazudtam. Azok sosem múlnak el, legfeljebb átértekeljük őket. De te azt mondtad, hogy sosem hagyjuk el egymást, mert mi örökké egymáséi vagyunk. És most nagyon félek. Úgy érzem véget kell vetnem valaminek, ami még el sem kezdődött. Ami érlelődik, formálódik. Belőlem. Belőlünk. Azt hiszem nem tudnék mit kezdeni egy új élettel. Mindig azt mondják, hogy ez milyen csodálatos érzes, egy élet növekedése a bensőnkben. Én félek. Furcsa arra gondolni, hogy valami, buta vagyok, valaki van bennem, aki nő, aki változik. Aki él. Tudod, néha a hasamra teszem óvatosan a kezemet, megsímogatom és azt kérdezem, hogy mi lesz velünk, kicsim. Beszélek hozzá és ő válaszol. Hangtalanul, szavak nélkül, s ugyanolyan bizonytalanul, mint ahogyan én kérdem tőle. Gyámoltalan, kicsiny gyermek, akit rám bíztak, s én nem tudok vigyázni rá. Ó, mondd meg mit tegyek! Eddig is kusza volt minden, ezután sem tudom mi lesz, hogyan lesz. Ha látnád azt a képet, melyet itt őrzök a fiókomban te si szeretnéd, és én el kell, hogy dobjam magamtól. Az a gyönyörű kis fejecske, azok az apró testrészek, melyek szinte még nem is látszanak. És mindezt én kaptam. Ajándékba. S nekem nem kell, egyszerűen eldobom, mint egy törött játékot. De mi mást tehetnék? Sosem tudtam irányítani az életemet, hogyan tudnék egy apró gyermeket a helyes irányba terelni?
Tudom, hogy sosem fogod megérteni, bocsánatot pedig nem is várok. Isten veled, és soha ne felejts el engem!"
A toll lassan kigurult a kezéből, s kiért a fénykörből. A lány lehajtotta fejét, a haja már félig száradt volt, és keze megpihent egy késen, mely a sötétben hevert.
"Emlékszel vajon a kezdetekre, a félénk tekintetekre, a bizonytalan érintésekre? Olyan sokszor kérdeztem ezt magamtól, hogy már egy pillanat is elég és megint ott állunk az utcán átélve első sétánk minden izgatott percét. Azokat az érzéseket, gondolatokat és szavakat, amelyek ott voltak a levegőben körülöttünk. Ha tudtad volna, hogy én is ugyanarra gondolok, hogy én is szerettelek volna megérinteni, végighúzni kezem puha bőrödön, beletúrni a hajadba, s megcsókolni tested minden porcikáját. Azt mondod magadról, hogy gyáva voltál, és valószínűleg sosem jutott eszedbe, hogy én is szorongtam, zavarban voltam, s csak először ilyen helyzetben."
Tetszett a cikk?



