Halkan bongó hang.
Érzékeim máris ébrednek: élesre fent idegekkel lapulok meg a hajnali homályban. Az utcára nyíló ablakok alatt futó sekély vizesárokban guggolva érzem a kutató pillantást, a felém áradó dühöt.
Egy ablakban gyertya lobban, árnyék vetül rám. Hirtelen rémületemben elugranék, de megbotlom, s háttal érkezem az árokba.
Felettem sötét árny, és már hasít a kettős markolatú kard, melynek szépségét gazdája eleganciájához hasonlítottam nemrég. Tulajdonosa bizalmát elnyertem, titkát nem őrizhette. Kábulatában megszabadítottam tőle. Korábban ébredt, mint hittem, a varázslat nem működött igazán…
Gyilkos vágást hárítok, időt nyerve a talpra szökkenéshez.
A vizesárokban fetrengtemben a bársonyköpeny mázsás súllyá vált hátamon, fékezi mozdulataimat.
Újabb vágás, még mindig bénít a köpeny, hiába lököm hátra, nem szabadulhatok tőle. Védekezésem egyre hasonlatosabb a mocsárból menekülő szarvas vergődéséhez.
Gyors léptekkel hátrálok a sikátorban, majd sarkon fordulva futásnak eredek, ki a szűk falak közül, a piactérre. Az égig érő házak között kettőnk léptei csattognak.
A tér! Végre. Üldözőm lemaradt kissé. Félrehajítom az eddig női mivoltomat, fegyvereimet jótékonyan takaró; csapdává lett kámzsás köpenyt.
A kis térem szökőkút csobog, itt várom be őt. Félénk madarak köszörülik torkukat, ablakok nyílnak.
Ellenfelem – érzékelvén a tágas teret – harcmodort vált. A kút körül keringve figyeljük egymást. Izmaink húrként feszülnek, támadni, védekezni készen.
A házak között betör a térre a felkelő Nap első, narancsszín sugara. Felragyogtatja pengéinket. Az ezüst fényű kardon szikrázik a fény. Sárgán villanó, széles pengémen szivárványt táncoltat a Nap. Az erannisi acél szinte reszket a vágytól: bőrét metszené, testébe merítkezne.
Mintha órák óta járnánk bizarr körtáncot lassú léptekkel. Csak várjuk, hogy a másik támadjon. Időtlen idő…
Végre! Mozdul! Kilép, nekem ront. Ő vág, én hárítok… Mielőtt összecsapásunk monoton vagdalkozásba menne át, fejem fölött megforgatva a kardot, kifordított csuklóval szúrok… a semmibe. Visszarántom a pengét, ugrom… És nincs sehol!
Körbefordulok. Üres a tér. Sóváran kutatom a fehér ruha villanását, de sehol semmi. Nem! Nem lehet, nem adhatja fel!
Csengve összecsapó pengéink zaja kíváncsi fejeket vonzott az ablakokhoz. Kócos nők, bajuszkötős férfiak néznek, ahogy tébolyultan forgolódom. Nem lehet mágus!
Üvöltve szólítom: Harcolj!
A semmiből ér a vágás. Kardot tartó kezem elgyengül, fegyverem pengve hullik a csorba kövekre. Vetődöm utána, de erőmet elszívta az iménti rövid őrület. Nem érem el…
Mindkét kezében fegyver. Baljában széles pengéjű kardját, jobb kezében erannisi vívókardomat tartja. Nyugodtan várakozik.
A keresztvason csillog a fény. Azt nézem kábultan, nem a pengét. A csillanó fényt bámulom, nem a szemét, hogy kiolvashatnám belőle, mire készül.
Levegőbe dobja kardomat, a pengénél kapja el, szertartásosan meghajolva felém nyújtja.
Mélyen fekete pillantása a szemembe fúródik. Tekintetétől babonázva elveszem a kardot, hogy aztán sután lógassam a lábam mellett.
Szeme elnyel, mint a fogadó szűk szobájában nemrég. A szórakozásra vágyó, kimerült küldönc fölé hajoltam, dévaj nevetéssel, hajam mellkasát söpörte. Viaszfehér bőre idegen fűszerek illatát árasztotta. Komoly, sötét szeme fürkészte arcomat. Amíg forró tenyerét derekamra simította, úgy csentem ki lehajított nyeregtáskájából a vágyva-vágyott tekercset, mintha ruháinktól szabadulnék, s úgy rejtettem köpenyembe, hogy észre sem vette mozdulatomat.
- Semmit nem ér neked, amit elvettél.
Hangja felrezzent kútmély gondolataimból. Válaszom nincs. Felemelem az acélt.
Én szúrok először. Nincs varázslat: vér szaga perzseli az orromat. Keményen súlyt le a vas, csuklóvértemen megcsúszik a penge, a lendület szinte lerántja lábáról ellenfelemet. Eszemet vesztve lecsapok. Ismét látom: vérzik.
Csodálkozó, éjsötét szempár mered rám. A drán kard – gazdája erejét vesztve – durván csörömpölve hullik a kövezetre. Ő mellérogy, elmetszett torkából vér ömlik, szeme kihuny.
Elejtem a fegyvert. Megingok. Mit hittem? Hogy harc nélkül adja?
Térdre vetem magam, a nyakán tátongó sebhez kapok, de tudom: késő. Lelke már elhagyta lassan hűlő burkát.
Félredobott köpenyemből előhúzom a tekercset. A küldönc vérében térdelve széthajtom. Rajta rengeteg írásjel… kusza összevisszaságban érthetetlen jelek.
A szakadozott papíron hemzsegő betűhangyák szétszaladnak, majd újra összeállnak könnyben úszó szemem előtt, hiába: idegen az írás… „Semmit nem ér neked, amit elvettél."… rosszul tudták? Vagy én hibáztam el?
Mellvértem alá rejtem a véres ujjnyomokkal szennyezett tekercset, s a küldönc testét letakarom vizes köpenyemmel.
Felveszem a dránt, és saját kardom nélkül, semmit sem látva visszabotladozom a sikátorba, ahol először gyúlt gyertya ma hajnalban.
?
A Dombon állok és letekintek a völgyre. Szülőfalum rég elporladt romjain túl, a viharkék ég és a zöldnél zöldebb mező között fehér villámok cikáznak, szemet bántó hirtelenséggel villanva fel.
Megbénít a szépség. Alig egy szempillantás – felvillan; s alig hunyt ki fénye, bár újra láthatnám… Aztán a következő szikrázó ostor csap le.
Vállamra, hajamra zuhog a víz súlyos cseppekben.
Mélyen a tüdőmbe szívom az eső és a föld aromáját. Távolról az erdő illatát hozza a szél.
Teljesen átnedvesedik a ruhám. A bőrömön lecsurgó esővíz olyan tiszta érzés, amelyet forrás sem adhat. Ha örökké itt állhatnék… a kékszürke ég alatt… Hallgatom a dörrenéseket. Összerándulnak izmaim a hirtelen, közeli robbanásokat hallván.
A magasba nyújtom karomat. Erősen kell tartanom a nehéz kardot, az ég erejét vágyom, hogy a szikrázó pengén át a testembe hatoljon. Méltó halál lenne. Mielőtt elvinne - fénylő korbácsa pengémen végigrohanva egyenest a szívemet markolná meg -, egy pillanat töredékéig enyém lenne az ereje, ahogy mindig vágytam.
Az eső zuhog. Folyik le a markolatba kapaszkodó kezemen át, a karomról a hátamra, a vizes ruhán át combjaimon csorog végig. Az esőcseppek, mint megannyi apró kavics, szinte fájnak az ütéseik, mégis utolérhetetlen a gyönyör…
Hiába nyújtom a kezemet, nem nyúl értem a vihar Felszikráznék érintésétől, miként szerelmes a csókban, majd elporladnék, s csak szürke hamut áztatna az eső a dombon. És ha elcsendesedik, az áldott víz a földbe mossa a hamut, azon a helyen tölgyfa hajt ki, magányosan nyújtva ágait a viharos ég felé egy életen át.
Nem baj, ha nem lehet. Akkor lyukat vájok a földbe tulajdon kezemmel, és belegömbölyödök, amint a kutya teszi a hideg téli éjeken. Csak ne kelljen soha visszatérnem. Ne kelljen a város csatornaszagát éreznem többé. Ne kelljen a szűk utcákon járva örök feszültségben figyelni, alkalmat keresni, pénzt szerezni. Csak élni. Kettétörni a kardot, elhajítani íjamat, az ezüsttel szegecselt vérteket is megehetné a rozsda. Fák gyümölcseit, bokrok bogyóit enném, és eszembe sem ötlene az erdő lakóira vadászni.
Nem lenne több hiba, nem lenne félelem, veszély. Vért is csak akkor látnék, ha fafaragás közben megvágnám a kezem. A mágiát csak arra használnám, hogy gyorsabban hajtson, teremjen a terlabokor!
Úgy öregednék meg, hogy észre sem venném. Hajam csendesen őszülne fehérré, bőröm észrevétlen ráncosodna. Csak a szemem fénye nem kopna el sosem, mert béke sugározna belőlem.
És ha végül meghalnék, a Domb tetején temetnének el az erdő koboldjai, mert más nem lenne, aki ismert valaha. Azután számot adhatnék az égieknek minden tettemről: loptam-e, öltem-e, nem számít. Ha a pokol tüzén égek majd, az sem baj, a fontos: ÉLTEM, amíg éltem.
A vihar lassan elcsendesül, és én visszaindulok.
Halkan bongó hang. Érzékeim máris ébrednek: élesre fent idegekkel lapulok meg a hajnali homályban. Az utcára nyíló ablakok alatt futó sekély vizesárokban guggolva érzem a kutató pillantást, a felém áradó dühöt. Egy ablakban gyertya lobban, árnyék vetül rám. Hirtelen rémületemben elugranék, de megbotlom, s háttal érkezem az árokba.
Tetszett a cikk?



